Közvélemény-kutatások sora jelzi hónapról hónapra, hogy a politikai elit iránti bizalom minden eddiginél mélyebbre süllyedt hazánkban, a Nézőpont Intézet évértékelő jelentése pedig arra is figyelmeztetett, hogy az intézményrendszerrel szembeni bizalomvesztés ördögi körökbe forduló öngerjesztő mechanizmusokat indított el közéletünkben.¹ Gazdaságunk teljesítőképessége eközben folyamatosan hanyatlik, társadalmunk szétesik, pusztulásra ítélt kórházaink felszerelését teherautókkal hordják szét a „spontán privatizáció” legújabb hullámában, a szellemi légkört pedig a kölcsönös gyanakvás és gyűlölet uralja. E szomorú fejlemények aligha választhatók el attól, hogy a magyar demokráciának a rendszerváltáskor felhúzott épületén egyre több repedés mutatkozik. Valójában senki sem tudja, hogy mennyi tartalék van még a rendszerben, s mennyit bír még ki – csak annyi fogalmazható meg, hogy a tavalyi év parlamenti és utcai csatározásai épp arról szóltak, milyen is legyen a mi demokráciánk. Nehéz lenne tagadni, hogy jelenleg a rendszer stabilitása már csak a polgárok passzivitására és apátiájára épül; igazolásában egyre kisebb szerep jut az értékalapú legitimációnak. A stabilitásnak ez a fundamentuma azonban szükségképp törékeny. A jogállamiság folyamatos roncsolódása, amely a kormányzó szociálliberális koalíció tevékenységének egyenes következménye, együtt jár annak a régóta görgetett demokráciadeficitnek a további növekedésével, amelyet a társadalom feje fölött végrehajtott rendszerváltás sem tudott megszüntetni. Mekkora lehet még a magyar társadalom tűrőképessége? E gyakran feltett kérdés vizsgálata szükségszerűen elvezet politikai kultúránk problémáihoz.

Az infantilizmus és az apátia gyökerei

Ezek viszont elválaszthatatlanok a pártállamtól kapott örökségünktől, hiszen a politikai kultúrát, amelyet a politika „szubjektív oldalaként” szoktak leírni, egy közösség kollektív élményei meghatározó módon befolyásolják.² Mint köztudomású, a kommunista diktatúra csaknem fél évszázada – bár a magántulajdon kiiktatását és a kollektivizálást írta zászlajára – olyan mértékű társadalmi atomizálódást és individualizálódást eredményezett, amely regionális összehasonlításban is figyelemre méltó. Az állampolgári öntudat kioltása elkerülhetetlen következménye volt a sokat emlegetett „kádári kompromisszumnak”, melynek során a rezsim 1956 után biztosította a magánélet viszonylagos zavartalanságát és a szerény anyagi gyarapodás lehetőségét annak fejében, hogy a magyar társadalom lemondott a politika szférájába való beavatkozásról. Ehhez remekül illeszkedett a „politikai infantilizmus”, Hankiss Elemér és mások által vizsgált attitűdje, amely széles körben vált uralkodóvá a Kádár-rendszer fénykorában: a fogalom arra utalt, hogy az emberek úgy vélték, a politikai vezetők az ő közreműködésük nélkül is meg tudják hozni a helyes döntéseket.³

Ezt a naiv beállítódást azután igen gyorsan ennek az ellentéte, a teljes kiábrándultság és a cinizmus váltotta fel, az a meggyőződés, hogy a politikával foglalkozókban sosem szabad megbízni, a döntéshozatalban való részvételre pedig úgyis hiábavaló törekedni. S tegyük hozzá: a politikai elit a rendszerváltás után sem igyekezett a társadalmat az ellenkezőjéről meggyőzni… A demokrácia intézményrendszerének formális kiépülése sem vitt tehát közelebb az állampolgári öntudat kialakulásához: azok aránya, akik képesnek érezték magukat érdekeik érvényesítésére, továbbra is meglehetősen alacsony maradt. Nyilvánvaló, hogy sem a mindent a vezetőkre bízó infantilizmus tradíciója, sem pedig a politikát, a közéleti tevékenységet minden megbecsültségtől megfosztó cinizmus nem szolgálhat a demokratikus politikai kultúra alapjául. Ez a fajta örökség valami egészen mást alapozott meg: az „erős pártok – gyenge társadalom” képletének a valóságát, vagyis a társadalomnak a politikai elittel szembeni nagyfokú kiszolgáltatottságát. Claus Offe német szociológus kifejezését kölcsön véve: a legitimitás funkcióját nálunk ilyen körülmények között az „apatikus követni készség”, a tömeglojalitás vette át.⁴ Kérdés persze, hogy e „követni készség” meddig marad meg…

A stabilitás kulturális feltételei

Ha e dilemmára keressük a választ, érdemes utalni arra, hogy a demokrácia stabilitásának és a politikai kultúrának az összefüggéseivel már régóta foglalkozik a politikatudomány. Abban a kérdésben általában egyetértés mutatkozik, hogy ha a politikai struktúra és a politikai kultúra egymással megegyező, akkor nincsenek különösebb problémák, kongruencia hiányában viszont rögtön jelentkeznek az instabilitás gondjai. E helyzet bekövetkezhet annak hatására, hogy a kulturális változásokat nem követik a strukturális változások, de a fordítottja is lehetséges: a struktúra átalakulását nem kíséri a politikai kultúra megfelelő módosulása. A neves amerikai szerzőpáros, Gabriel Almond és Sidney Verba az állampolgári kultúráról írott, ma már klasszikusnak számító művükben („Civic Culture”) épp arra mutatnak rá, hogy a XIX. és a XX. századi Olaszországban, Franciaországban és Németországban a demokrácia instabilitását elsősorban nem az intézményrendszer hiányosságai, hanem a rendszertől elidegenedett politikai kultúra magyarázza.⁵

...a kulturális változásokat nem követik a strukturális változások...

Magyarországon ez utóbbi problémába ütközünk bele, vagyis abba, hogy a strukturális átalakulás nem járt együtt az állampolgári kultúrának a demokráciához való idomulásával. A rendszerváltás rég lezajlott, ám politikai kultúránk – Fricz Tamás kifejezésével – továbbra is „neokádárista” vonásokat mutat.⁶ Ehhez járul, hogy – amint azt számos szociológiai felmérés bizonyította – a magyar lakosság jó része a demokráciától elsősorban nem azt várta és várja, amit az nyújtani tud, azaz önmagunk felelős kormányzását, hanem valami mást. Mégpedig anyagi jólétet. Tagadhatatlan persze, hogy van összefüggés a politikai berendezkedés demokratikus volta és gazdasági teljesítőképessége között: a frusztrált demokrácia viszonyai közepette a gazdasági növekedés esélyei is lényegesen rosszabbak. Joggal fogalmazott tehát úgy a Nézőpont Intézet idézett jelentése, hogy ördögi körbe kerültünk, hiszen az anyagi életfeltételek romlása, újabb és újabb társadalmi csoportok leszakadása óhatatlanul még tovább rombolja a demokratikus együttélés politikai alapzatát.

A rendszerfrusztráció következményei

2006 őszének az eseményei igen látványosan hívták fel a figyelmet a halmozódó demokráciadeficit politikai következményeire, amelyeket e sorok szerzője tömören a „rendszerfrusztráció” (eredetileg Ivo és Rosalind Feierabend által kidolgozott) fogalmával jelöl meg.⁷ Ennek eredményeképp immár reális veszélyként kell számolnunk azzal a jelenséggel, amelyet a szociálpszichológusok „frusztrált csoportagresszióként” írnak le, s amely elválaszthatatlan a politikai táborok közötti kölcsönös félelem légkörének az eluralkodásától. Az a politikai kultúra, amelyet végső soron a posztkommunizmus ethosza alakított ki, társadalmunkat „hidegháborús” állapotba juttatta.

Az ország jelenlegi politikai kettéhasadása a politikai kultúrák szembenállásaként is leírható: a „táborok” lassan olyan mértékű kulturális szegmentálódást mutatnak, mintha nyelvi és vallási törésvonalak választanák el őket. Milyen feladatok hárulnak ebben a helyzetben azon konzervatívokra, akik illuzórikusnak és a demokrácia működési mechanizmusától idegennek látják ugyan a választópolgárok párthatárokon átívelő, „népfrontos” fogantatású egységének az erőltetését, de a „hideg polgárháború” állapotának tartósítását is súlyos veszélyekkel telinek, és a nemzet energiáját pazarlónak tartják? Úgy is lehetne fogalmazni: akik az évszázados konzervatív tradíciókkal összhangban fontosnak tekintik a nemzeti és társadalmi „szövet” épségének az őrzését. Vagy, realisztikusabban fogalmazva, a további roncsolódás megakadályozását… Ez az írás abból a feltételezésből indul ki, hogy a konzervatív értelmiségnek, ha kivezető utat kíván mutatni ebből a súlyos válsághelyzetből, első lépésként mindenekelőtt saját táborának a politikai kultúráját kell megújítania. A baloldal politikai kultúrája a társadalom közéleti kiskorúsítására és az államtól való függőség reflexeinek a fenntartására helyezi a hangsúlyt, a posztkommunizmus „megalvadt struktúráinak” a védelmében. A konzervativizmus viszont a társadalom nagykorúsításában érdekelt, és ezzel lehetőséget kínál a „rendszerfrusztráció” kiváltó okainak a megszüntetésére is. Ehhez persze elkerülhetetlennek látszik bizonyos fokig magának a rendszernek az átszabása, ami azonban nem a demokrácia eszméjének az elvetését, hanem egy jobb variánsának a megteremtését jelenti.⁸ Nem feltétlenül több, hanem jobb demokrácia kialakítását, a neves angol konzervatív költő és drámaíró, T. S. Eliot fordulatával élve. Egy olyanét, amely sokkal nagyobb mértékben épít a polgárok önállóságára és a civil társadalomra. A konzervatívok, a totalitárius ideológiákkal ellentétben, nem vallják a politika korlátlanságát, számukra a politika az egyéni és a kollektív létnek csupán egyik dimenziója, ezért partnerek minden olyan törekvéshez, amely a fentebb említett képlet megfordítását ígéri, és erősíti a civil társadalmat a pártokkal szemben. Mindennek a során a „mainstream” konzervatív gondolkodásnak bizonyos kérdésekben akár a „konszenzustörést” is vállalnia kell; a „radikális”, azaz a szó eredeti jelentésének megfelelően a „gyökeres” változtatások igenlésétől sem szabad elzárkóznia. Hiszen egy alapjaiban hibás pályára állított országban jó néhány ponton gyökeresen új megközelítésekre van szükség…

A jobboldal politikai kultúrájának a megújításához végre-valahára egyértelműen tisztázni kell a pártállam komplex örökségéhez fűződő viszonyt is. Hogy ez eddig csak felemás módon sikerült, az sajnálatos ugyan, de bizonyos fokig érthető, hiszen a konzervatívok mindig skizofrén helyzetbe kényszerülnek olyankor, amikor saját „dogmatikájuk” egyik alapelvével, a folytonosság megtartásának a parancsával kerülnek szembe. Ki kell azonban alakítaniuk az álláspontjukat abban a kérdésben, hogy a diktatúra tényleg minden tradíciót elporlasztott-e, avagy igaza volt Jacques Rupniknak, amikor azt állította nevezetes tételében, hogy a kommunizmus időszakában a kelet-európai társadalmak csak „mélyhűtött” állapotba kerültek, s a felszín alatt valójában „hibernálódtak” a korábbi hagyományok. Amilyen nehéz erre a válasz, olyan fontos: ettől függ ugyanis, hogy lehetséges- e a kontinuitásnak egy szélesebb időhorizontú felfogása, s a konzervatív hagyomány korábbi elemeihez való kapcsolódás.

A hazai politikai publicisztikában az utóbbi években többször is megfogalmazódott, hogy a konzervativizmus akkor lesz versenyképes, ha valahogy kibékül a Kádár-kor politikai kultúrájának a hagyományaival, s mintegy integrálja azokat. A realitások jegyében. Nehéz lenne tagadni, hogy ebben az érvelésben van racionalitás és nem csekély politikai hozadékkal is kecsegtet, ám e sorok szerzője mégis úgy véli, hogy a konzervativizmusnak a saját értékvilágára alapozva kellene törekednie a szellemi és emocionális síkon állandósult polgárháború megszüntetésére, s nem egy ilyen kompromisszum révén. E feltevését bizonyos tapasztalati tények is megerősítik: 2004 és 2006 között a legnagyobb ellenzéki párt a „kisember”-retorika eszközeinek alkalmazásával már tett tulajdonképpen egy kísérletet arra, hogy valamiképp kiegyezzen a Kádár-éra hagyatékának néhány elemével – s kudarcot vallott. Érthető módon. A posztkádárista értékrendű csoportokat ugyanis valószínűleg hitelesebben tudják azok megszólítani, akik a letűnt korszak autentikus mai képviselői…

E gondolatmeneten haladva: az a politikai kultúra, amelyet az újabban előtérbe állított, s a „kisember”-tematikához illeszkedő „plebejus” szemlélet fémjelez, a „polgári” jelleg vállalásával nyilvánvalóan ütközik, s természetesen nem azért, mert az utóbbi híján lenne a szociális érzékenységnek. Hanem mert két egészen eltérő eszmetörténeti tradícióról van szó. Mindkét irányzatnak vannak tiszteletre méltó hagyományai és értékei, ám a kettő egyszerre aligha képviselhető, hiszen hagyományosan mindig is egymás vetélytársai voltak. Belső ellentmondásokkal terhelt alapra pedig nem építhető rá jobboldali-konzervatív tábor XXI. századi politikai kultúrája. A magyar jobboldal „fősodra” identitásalapú politizálást kíván folytatni, ám ez csak akkor lehet sikeres, ha letisztult identitásra, nem pedig identitászavarra épül. A jobboldalnak kétségtelenül vannak kapcsolódási pontjai a plebejus szemlélethez, a konzervatívok politikai kultúrája azonban mégsem épülhet arra az autoritásellenességre, amely a plebejus politikai kultúra lényegi vonása. Hogy csak ezt az egy kulcselemet említsük meg a számos ütközési pontból...⁹

...a jobboldal intellektuális deficitjének a felszámolása.

Az írás címében is kiemelt demokráciadeficit leküzdéséhez a legfontosabb teendő a nemzetünket bénult állapotba juttató posztkommunista politikai kultúra visszaszorítása, ennek viszont előfeltétele a jobboldal intellektuális deficitjének a felszámolása. A magyar politikának általában véve is hagyományosan gyenge pontja a szándékok és cselekedetek eszmei előkészítése és megalapozása, valamiféle perspektívába állítása: ha a jobboldali-konzervatív tábornak riválisainál előbb sikerülne ezen változtatnia és egy koherens világképet kidolgoznia, az jelentékeny mértékben járulhatna hozzá a polgári-konzervatív értékrendű kultúra pozíciójának a megerősítéséhez. A kommunizmus mentális-kulturális örökségének az elporlasztása pedig mindennél többet segítene a „rendszerfrusztráció” hátterében meghúzódó problémák orvoslásában, hiszen ez a kultúra acélnál erősebb bilincsben tartja igen sok honfitársunkat.