Interjú Bencsik Jánossal, Tatabánya polgármesterével

Polgármester Úr hosszabb ideje van a város élén. Különbözik-e a jelenlegi ciklus az eddigiektől?

Tizenhét esztendő a polgármesteri szolgálatban megtanított arra, hogy minden egyes kormányzati ciklus minden egyes költségvetési esztendejét kellő mértéktartással szemléljem, és elsősorban azzal foglalkozzam, hogy az adott körülmények között hogyan lehet a leghatékonyabban szolgálni a város előrejutását, és segíteni az itt élő emberek mindennapi érvényesülését.

Az önkormányzati választásokon elért jelentős Fidesz-sikerek ellenére is a kormány sokféle módon igyekszik megnehezíteni a jobboldali önkormányzatok helyzetét és életét. Érződik-e ez Tatabányán, és ha igen, tudnak-e ez ellen védekezni?

Sosem voltunk elkényeztetve. Tatabányán 1990–91-ben egyik hónapról a másikra dőlt össze az egyoldalú szocialista nehézipar, kis híján maga alá temetve a város gazdasági és társadalmi életét. Megtanultuk, hogy ebből a kilátástalan helyzetből csak akkor tudunk kilábalni, ha saját belső erőforrásainkat mozgósítjuk. Az Antall-kormány idején sem voltunk elkényeztetve, hiszen a kormány nem sorolta Tatabányát a válság sújtotta övezetek közé, holott egyik esztendőről a másikra 12 ezer nehézipari állás szűnt meg. Ez azt jelentette, hogy minden háztartásban szembe kellett nézni a munkanélküliséggel, ami szokatlan volt egy teljes foglalkoztatottságot biztosító „szocialista kirakatvárosban”. Mindez pedig nemcsak anyagi, hanem érzelmi kérdés is volt. A szocialista világban a kétkezi munkának becsülete volt, ha valaki nem rendelkezett munkahellyel, azt szégyenként élték meg. Tehát elvárható lett volna, hogy egy olyan városban, ahol valóban tízezres nagyságrendben szűntek meg a munkahelyek, egy jelentősebb állami támogatást kapjon. De nem így történt. Néhány évvel az Antall-kormány tevékenységét követően találkoztam Szabó Ivánnal, aki ipari és pénzügyminiszteri feladatokat is ellátott, és emlékeztünk a régi időkre. Megemlítettem, hogy amikor nehéz helyzetben voltunk és segítséget kértünk, akkor ő elegánsan elhárította ennek a lehetőségét. Mire a válasz: mert láttam bennetek azt a tehetséget, hogy támogatás hiányában is képesek vagytok sokkal nagyobb elszántsággal, és ezért tartósabban kilendíteni a város gazdasági szekerét a kátyúból.

Meg kellett győzni az embereket, hogy nem ért véget a város élete a bányászat és a nehézipar összeomlásával, ügyes, szorgalmas, jól átgondolt városfejlesztés következtében meg lehet teremteni a megélhetés feltételeit.

Voltak tehát már nehezebb időszakok a város és a nemzet életében is. Hogy egy kormány, amely egy újabb 4 évre kapott lehetőséget, igyekszik megszorongatni azokat a településeket, közösségeket, ahol az ott élő emberek többsége másként nyilvánított véleményt, mint ahogy azt a kormány szerette volna, ez nem azt jelenti, hogy végérvényesen kilátástalan helyzetbe sodródunk. Benne vagyunk ebben a folyamban, a történelem folyamában. 4, 8 vagy akár 10 év a mi életünkben fontos és jelentősnek mondható, de a nemzet, vagy azon közösség életében, amelyet képviselünk, települési vezetőként, rövid periódusnak számít. Az éppen aktuálisan ott élő emberek kedélyállapotát borzolhatja, de ettől még visszafordíthatatlan folyamatokat, amelyet nemzedékeken keresztül meg lehetne érezni, nem tud egy kormány a legrosszabb szándékával sem kiváltani. Egy rossz költségvetési esztendő, vagy egy rossz kormányzati hozzáállás, amely politikai véleménynyilvánítás alapján tesz különbséget települések között, bármennyire is úgy gondolja, hogy példát tud statuálni, csak pirruszi győzelemnek tekinthető. Felületét karcolgatják a társadalmi folyamatoknak.

Kicsit patetikusan fogalmazva, hogy sikerült egy szinte összeomlott városi gazdálkodásból talpra állni, egy „rozsdatemetőből” egy élő, jól gazdálkodó várost kialakítani?

Könnyű elképzelni, hogy az én számból milyen botrányosnak hangozhatott – egy ismeretlen szájából, aki az Alföldről érkezett Tatabányára, és két év ott-tartózkodás az átalakulás időszakában még nem biztosította a teljes körű ismertséget –, amikor 1990-ben azon közösség elé állva, amelynek megélhetését 100 esztendőn keresztül a szénbányászat és az arra épülő energetikai és kohászati tevékenység, cementgyártás biztosította, kijelentettem, hogy a bányászathoz kapcsolódó hosszú időszak szép volt, de ezt itt le kell zárni, mert a város jövője nem a bányászatra fog épülni. Néhány hónappal korábban még 15 ezer ember megélhetését közvetlenül, és rajtuk keresztül közvetetten 35–40 ezer emberét a bányászat adta. De ki kellett mondani, hogy nincs tovább, a bányászat nem fogja biztosítani stabilan a megélhetést, más utat kell választani, ami pedig egy modern feldolgozóipar, és a köré kiépítendő szolgáltatási háttér lehet. A nehézipar után ott maradt roncsolt felületeket, tájsebeket meg kellett gyógyítani, a használhatatlan épületeket el kellett takarítani, közműveket: csatornát, gázvezetéket, utakat kellett kiépíteni, hogy tudjuk fogadni a befektetőket. Ki kellett építeni a város második villamosenergia-betáplálási pontját, annak érdekében, hogy modern ipart telepíthessünk le. A kemény infrastrukturális feltételek mellett a szellemi infrastruktúra fejlesztését is el kellett végezni. Tatabánya volt az utolsó megyeszékhely, amely nem rendelkezett felsőfokú oktatási intézménnyel. Ezért létrehoztunk egy alapítványi gazdasági iskolát, melyet szigorú feltételeknek megfelelve ismertek el diplomát adó főiskolaként. Ez jelentősen hozzájárult a város külső megítélésének javításához. El tudtuk hitetni a befektetőkkel, hogy itt vannak felkészült gazdasági szakemberek, legalábbis néhány év múlva lesznek fiatalok, akik nyelveket beszélnek, és meg tudják alapozni egy-egy vállalkozás sikeres meggyökeresedését. Oda kellett figyelni arra is, hogy a polgári hagyományok, gondolkodásmód területén meglévő hiányosságainkat is igyekezzünk pótolni. Munkásmozgalmi múzeumunk egy csekély részét megtartottuk, hiszen az a 40 év is fontos és letagadhatatlan része történelmünknek. De be kellett mutatnunk gyökereinket is, azt, hogy a város történelme hosszabbra nyúlik és érdekesebb, színesebb, amelyre büszkék vagyunk. Városi levéltárunk őrzi a hazahozott dokumentumokat, amelyek a kényszerű megyevágáskor országhatáron kívül rekedtek. Támogattuk a művészeti csoportokat, melyeknek egy része még a bányászati időben alakult, szimfonikus zenekarunkat, néptáncegyüttesünket, fúvószenekart, színházat alapítottunk. Termékeny időszak volt, a műszaki mellé a szellemi infrastruktúrát is kiépítettük, hiszen ettől válik kiegyensúlyozottá egy közösség.

A 90-es évek közepére tehát megteremtettük a fogadóképességet a modern ipar letelepedésére. Elkezdődött az a folyamat, amelynek során 12 év alatt pótoltuk az elveszett munkahelyeket, és lehetőséget biztosítottunk arra is, hogy a környezetünkben létező települések lakói is be tudjanak kapcsolódni újra a tatabányai foglalkoztatottságba.

Milyen ma a munkaerő-piaci helyzet, van-e munkanélküliség, vagy bizonyos szakmákban esetleg hiány van?

A munkanélküliség az országos átlagnál alacsonyabb, 5% körüli a munkanélküliségi ráta, strukturális munkaerő-problémával küszködünk. A Dunántúl egészére jellemzően a hiányzó szakképzett munkaerő pótlását részben Felvidékről, részben Észak-Magyarországról és Erdély különböző területeiről sikerül megoldani. A nálunknál korábban megindult, gazdasági szerkezetváltásban élen járó városok gazdasága az ezredfordulót követően recesszióba fordult. Az elektronikai ipar részleges összeroppanását követően, az ottani szakemberek egy részét át tudtuk csábítani Tatabányára, ugyanis nálunk éppen az ezredfordulót követő esztendők voltak azok, amikor a legnagyobb fejlődés történt a műszaki értelmiséget fogadó munkahelyek tekintetében. És ekkor mi már nem az elektronika irányába mozdultunk, látván, hogy ez az egyik legsérülékenyebb pontja a világgazdaságnak, hanem a feldolgozóipar más területei felé, így a gépgyártás, az egészségügyi segédeszközgyártás, és részben a környezetvédelmi ipar felé.

Említene néhány, a városban megtelepült jelentősebb céget?

Az első volt az amerikai Superior és a német Otto Fuchs vegyesvállalata, amely Suoftec néven fut, és alumíniumfelniket gyárt, mintegy 3 millió darabot évente. Ez azért volt jelentős, mert az alumíniumkohászati szakmakultúrát át lehetett menteni. Számos kohász technikusnak biztosított munkalehetőséget, bár el kellett sajátítaniuk a modern technikát. A vállalat mind a mai napig a legstabilabb foglalkoztatónk és adófizetőnk. őket követte jó néhány elektronikai társaság, mint az IBM, Compaq, Hewlett Packard, és sikerült az autóipar más beszállítóit is letelepítenünk, olyanokat, mint a japán a gumiabroncsokat gyártó Bridgestone. Igaz, hogy csak 170 embert foglalkoztatnak, mivel a gyártási technológia a legkorszerűbb, amely viszonylag kevés kézi munkaerőt igényel. Fontosnak tartjuk, hogy amellett hogy munkahelyeket teremtünk, csúcstechnológiát képviselő vállalkozásokat nyerjünk meg a tatabányai jelenlétnek. Ezek azok a társaságok, amelyek hosszú távon is képesek megragadni egy gazdasági térségben. Az amerikai, német, japán hegemóniát sikerült megtörni a skandináv befektetőkkel, így a gépgyártás területén megtelepedett a Grundfos, amely szivattyúkat gyárt, ők már a fejlesztési részleg mellett az európai vevőközpontot is itt alakítják ki idén. Amely azt mutatja, hogy egyre nagyobb hozzáadott értéket kívánnak előállítani, egyre nagyobb szaktudással rendelkező helyi munkaerőre támaszkodva. A másik dán cég, a Coloplast, amely egészségügyi segédeszközöket gyárt, ma már 1200 embert foglalkoztat. Egy víztisztítási technológiai világszabadalom helyszínévé is vált Tatabánya, melynek kifejlesztése és gyártása is térségünkhöz kapcsolódik.

Melyek az idei költségvetés legjellemzőbb adatai, mennyiből gazdálkodnak az idén, mik a legszűkebb keresztmetszetek?

Két szóval jellemezhetem: kényszerű öncsonkítás. Említettem, hogy a kormányok jönnek-mennek, és 4 esztendő alatt sem lehet akkora károkat okozni, amely egy nemzedék alatt ne lenne helyrehozható. Ennek ellenére az emberek a felgyorsult környezetben türelmetlenebbé válnak, és hirtelen szeretnék minden jogos vagy kevésbé jogos elvárásukat megvalósulva látni. Ehhez persze költségvetési forrásokra van szükség, de a központi megszorítások elvették annak a lehetőségét, hogy az önkormányzatok jelentős fejlesztéseket valósítsanak meg. Sőt, ebben a mai kényszerhelyzetben valóban öncsonkításra van szükség. Az ésszerűnél jelentősebb beavatkozásokra kell végrehajtani, amelyek intézmények részbeni megszűnésével vagy önállóságuk megszűnésével, összevonással járnak. Volt már olyan időszak 1995-ben, amikor jelentős kapacitástöbblettel rendelkeztünk a meglévő igényekhez képest, és beleavatkoztunk a város intézményrendszerébe, és azt kicsit átszabtuk, de most nem egy ilyen időszakot élünk. Nincsenek akkora tartalékok az intézményi kapacitásokban, hogy önként igazítgatnánk néhány férőhelytöbbletet akár úgy megszűntetve, hogy más intézményekkel való összevonáson kellene gondolkodni. Mi azonban, ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy intézmény-összevonásokat nem fogunk végrehajtani, mert ahhoz képest, amekkora áldozatokkal járna mentálisan, oly csekély anyagi megtakarítást eredményezne. Azokat a változtatásokat, amelyeket a törvényekből fakadóan végre kellett hajtani, azokat átvezettük a költségvetésen. De ezen túl nem voltunk hajlandóak belemenni abba a propaganda által sugallt egyedüli megoldási irányba, amelyek az intézmények önállóságának megszüntetését hozza magával. Van elég orvosolni való feladat a szakképzés területén, ahol valóban lehetnek ésszerű összevonások, a párhuzamosságok kiszűrése érdekében, de általános iskolákban, gimnáziumokban, óvodákban erre nincsen lehetőség. Tehát nagyon feszes a költségvetés, az éves működéshez szükséges költségvetési források egy része céltartalékban várja azt, hogy az elkövetkezendő fél évben hogyan is fog alakulni a város finanszírozhatósága. Általánosságban az önkormányzatok csak úgy tudnak talpon maradni, hogy a teljes adóbevételüket intézmények működésére fordítják. Városüzemeltetési feladataikat csak akkor tudják a korábbi szinten megtartani, ha a tulajdonukban lévő ingatlanvagyont értékesítik. Ez már átvezet bennünket a környezeti állapot kérdéséhez is, mert ha minden talpalatnyi szabad zöld felületet értékesítünk, akkor visszafordíthatatlanul negatív irányba fordítjuk településeink élhetőségét, a kondicionáltságát egy olyan időszakban, amikor az időjárási anomáliák jelentős mértékben megszaporodtak, és egyre nehezebben elviselhető a városi épített környezet.

Az egészségügyi reform mindenhol komoly gondokat okoz, mit éreznek Önök ebből Tatabányán?

A megyei önkormányzat fenntartásában működik a Szent Borbála Kórház, tatabányai székhellyel, amellyel együttműködünk néhány szakellátási, pl. fogorvosi, járóbeteg-szakellátási területen, ennek ellenére a közvetlen problémát nem nekünk kell kezelni. De a megyei önkormányzattal jó kapcsolatot ápolunk, folyamatosan kikérik a véleményünket, illetve tájékoztatnak a kényszerű változásokról, és szomorúan kellett nekünk is megtapasztalni, hogy csak abban az esetben biztosítható a kórház további működése, hogyha a központi intézkedések következtében mintegy 140 álláshely megszüntetésre kerül. Ezenkívül azt is látjuk és érzékeljük a saját bőrünkön, hogy a beutalási rend megváltoztatása sok tatabányai számára nehézséget jelent, buszra, vonatra, autóba kell ülniük, és a fővárosba kell utazniuk egy-egy ellátás igénybevételére. Annak ellenére, hogy a Szent Borbála súlyponti kórház, a sürgősségi ellátásra a Szent László Kórházat jelölték ki. Nem beszélve arról, hogy a várost keresztül szeli egy nemzetközi vasútvonal, egy autópálya, a közvetlen vonzáskörzetében az ország legiparosodottabb térsége, számos, a modern technológiát használó üzem tevékenykedik, azonban a modern technológia nem csökkenti az ott végzett munka balesetveszélyességét. Ráadásul ma már Tatabánya és a megye egésze az egy főre eső bruttó hazai termék előállításában messze a megyék élén jár, és ezen túlmenően az egy főre jutó beruházási érték a legmagasabb. A legnagyobb költségvetési hozzáadott értéket biztosítja a nemzetgazdaság számára, elvárható lenne, hogy az egészségügyi szolgáltatás nemzeti átlagát figyelembe véve hátrányosabb helyzetbe ne kerüljünk. Hogyha a megújuláshoz nem kaptunk az elmúlt másfél évtizedben kormányzati támogatást, akkor elvárható lenne, hogy ha önerőből felálltunk és megteremtettük a napi megélhetésünk feltételeit, akkor az országos átlagnál nagyobb mértékben legalább ezeket a javakat ne vegyék el. Túl lehet élni ezeket az éveket, de ami igazából szörnyűséges a jelenlegi kormánykoalíció tevékenységében, az az, hogy elveszi az emberek hitét, hogy van értelme saját belső erőforrásaink igénybevételével valami újat, jobbat, biztonságosabbat teremteni magunk és családunk számára.

A vidéken élők megtapasztalták ezt az összeomlást, a kilátástalanságot. A 90-es években önerőből újra megteremtették saját megélhetésük feltételrendszerét, visszafizették a hiteleket, amelyeket fel kellett venniük, hiszen 10–13 évvel ezelőtt is voltak jelentős energia-áremelések, eladósodtak az emberek, nagy volt a munkanélküliség. De visszafizették a hiteleket, sőt az Orbán-kormány idején mertek már fogyasztási hiteleket is felvenni, lakásépítésbe kezdeni. Majd a jelenlegi liberális kormánykoalíció ámokfutásának következményeként ellehetetlenültek ezek a háztartások, olyan terheket rónak rájuk egyrészt járulékokban, másrészt oly mértékben növelik az elvonásokat és emelik a mindennapi megélhetés költségeit, hogy épp azt a hányadot veszik ki a családok háztartásaiból, amellyekkel ezeket a hiteleket már nem tudják törleszteni. Elveszik az emberektől az értelmes életbe, a következetes munkavégzés általi gyarapodásba vetett hitet. Ezután nagyon nehéz itt helyben, a települési önkormányzatokban megszólítani ezeket a csalódott embereket, összefogásra buzdítani őket. A gazdasági csőd mellett a kormány sokkal nehezebben helyrehozható kárt okoz a társadalom szöveteiben elvégzett rombolással. Amelyre mondhatjuk, hogy tudatos, felelőtlen, szerintem, ötvözete a kettőnek. De ez nem menti fel őket.

Polgármester úr tágabb környezetben is politizál.

Véleményem szerint az egész politikai elittel baj van, amely belekerült a médiumok által diktált virtuális világ mókuskerekébe. És abból a napi pörgésből mesterségesen előállított szereplési kényszerből nem tudnak kiszakadni, és így kevés idő jut a jövőtervezésre. Egyrészt állandóan értelmezni kell az aktuális helyzetet, és ehhez igazítani a saját stratégiánk megvalósításának eszközrendszerét. Az elmúlt 4 évnyi baloldali kormányzás kissé megkoptatta a polgári oldal hitét is abban, hogy van értelme a tervszerű munkavégzésnek, a jövő megtervezésének és a felkészülésnek. Most látom, a polgári oldalon sikerült ebből az apátiából kikeveredni, és ma már politikai élet polgári oldalán szakpolitikusokként tevékenykedünk újra. A jövő Magyarországáról gondolkodunk, arról, hogy a jövő magyar nemzete milyen utat válasszon magának. És azok a pozitív hagyományok, amelyek 4 éves kormányzásban meggyökeresedtek, azok ismételten napirendre kerülnek, aktualizálva a megváltozott körülményekhez. Eljutottunk oda, hogy végre újra van tervszerű, szakértői tevékenység, jövőbe néző programalkotás, amelyre majd egy kormányzati programot is rá lehet illeszteni. Amit hiányolok, az értelmiség felelős megnyilvánulása az ország, a nemzet dolgait illetően. Mindkét oldalról időközönként össze kellene ülniük és venniük a bátorságot arra, hogy felhívják a figyelmet, hogy nagyon rossz irányba halad ma Magyarországon a gazdaság- és társadalompolitika. Nem járható út az, hogy a szolgáltatások területén a nemzetközi tőke és az azt kiszolgáló, meglehetősen szélsőségesen liberális elitnek a kutyaszorítójába kerüljünk. Ha ebből nem tudunk kitörni, gazdasági és lelki-szellemi erőforrásainkat is elveszítjük. A szűk értelmiségi réteg, amely hallatja a szavát, meglehetősen elkötelezett a különböző médiumok irányába. Akkor jön el majd egy igazi polgári Magyarországnak a lehetősége, amikor a baloldali és jobboldali, nemzetükért felelősséget vállaló értelmiségek rá tudják kényszeríteni a politikusokra ennek a változásnak az igényét. Ha nem, a társadalom saját maga fogja kimondani az ítélő szót.

Polgármester Úr, köszönöm az interjút.