Dr. Póczik Szilveszter történész „A fasizmusok társadalmi előfeltételeiről történelmi és jelenkori perspektívában, avagy van-e fasisztaveszély?” címmel és tartalommal írt nagyon érdekes cikket a Polgári Szemle 2009/5. számában.

„Célunk a demokrácia rákfenéjének elhárítása”

Mielőtt az érdemi kérdésbe merülnék, szeretném megjegyezni, hogy úgy látom, a szerző „fasizmus” alatt lényegében a 20. század nácizmusát, hivatalosabb definícióval a nemzetiszocializmust írja le. Ebben az értelemben azt hiszem, igaza is van Póczik Szilveszternek, amikor azt írja: „Ideológiájuk a nemzeti vagy faji felsőbbrendűség gondolatának jegyében fogant (Sőt, „a faji kérdés a világtörténelem kulcsa” – írja a Mein Kampf. – I. I. megjegyzése), és a legjobbak elitje által önkényuralmi eszközökkel vezetett, militarista és korporatív szervezeti elveken nyugvó,… tervszerűen szabályozott… társadalom képét vázolta fel, amely egy óramű pontosságával működik és hatékonyan képes uralma alá hajtani az alacsonyabb rendű nemzeteket, kiaknázni munkaerejüket és területük kincseit.”¹ De hát Hitler ezt rövidebben is megfogalmazta: „Célunk a legkeményebb tekintélyuralmi államszervezet megteremtése, a demokrácia rákfenéjének elhárítása.”²

Póczik által adott definíció magában foglal két nagyon fontos alapelemet, de hiányzik belőle egy további fontos elem (bár erre a politikai iszlámra vonatkoztatva maga is utal), ti. a demokráciák elvi elutasításából adódóan ezeknek a mozgalmaknak jellemzően egy „vezérre” való felépítése: „Az új mozgalom lényegéből és belső szervezetéből kifolyólag ellensége a parlamentnek. Elveti tehát a vezért mások véleményének végrehajtójává lealacsonyító többségi döntés jogának elvét általában éppen úgy, mint saját benső szervezetében. A mozgalom az egész vonalon a vezér feltétlen tekintélyének elvét követi…”³

Az egyik bennfoglalt állítás azt mondja, hogy a demokratikus társadalmi berendezkedés nem alkalmas ennek a gondolatrendszernek a megvalósítására (ami igaz is), és ezért le kell rombolni. Az ilyenfajta mozgalmak ma is elmennek a jogállam nyújtotta lehetőségek végső határáig, sőt azon túl is, hatalomra jutásukat előkészítendő, mindenütt a hatóság számára kezelhetetlen, a nép számára elviselhetetlen utcai zavargások, verekedések útján is kívánták, kívánják igazolni a demokráciák, „a többségi döntés jogának elvén” nyugvó rendszerek alkalmatlanságát arra, hogy békét, rendet teremtsenek. (A jobbik. hu oldalon olvashattuk november 15-én a következőket: „…a parlamenti pártok olyan mértékben leépítették a rendőrséget és a rendvédelmi szerveket, hogy azok képtelenek megvédeni a magyar lakosságot a cigánybűnözéssel szemben. Amennyiben az adófizetők pénzét pazarló rendőrség képtelen ellátni feladatát, akkor kötelessége együttműködni az Új Magyar Gárda Mozgalommal. Az Új Magyar Gárda csendőrei készen állnak arra, hogy kellő törvényi felhatalmazással helyreállítsák a közbiztonságot Magyarországon.”) Ezért veszélyességük nemcsak abban áll, hogy hatalomra juthatnak, és eszméiket a maguk teljességében keresztülviszik, de e nélkül, ezt megelőzően is rombolják a demokráciákat.

A fasizmusok egyik alapvető közös eleme az önkényuralmi eszközökkel vezetett, militarista szervezeti elveken nyugvó államberendezkedés. Matematikai szóhasználattal mondhatjuk, ez egy szükséges, de nem elégséges feltétele a fasizmusnak, ilyen berendezésű országok évezredek óta voltak nyugaton és keleten, de a 20. század előtt egyiket sem tekintettük „fasisztának”, a 20. században Pinochet vagy a görög ezredesek sem voltak fasiszták, sőt Franco rendszerét sem tekinthetjük fasizmusnak. Talán első helyen kellett volna említeni a fasizmusok másik alapvető elemét, a rasszizmust: minden változatnak meg van a saját „fajelmélete” (például a német és orosz neonácik természetesen nem értenek egyet a szlávok besorolásában), de van közös elem, ez az antiszemitizmus. (A természetes közellenség mindenütt „helyben van”: Franciaországban a muzulmán, Oroszországban a közép-ázsiai, nálunk és a szomszéd országokban a cigány.)

Az antiszemitizmus az európai országoknak a történetében kétezer éve hol hangosabban, hol halkabban ott volt és van. A „tudományos” fajelmélet azonban sokkal fiatalabb, a francia Joseph-Arthur Gobineau- nak „köszönhetjük”, aki 1855-ben Essai sur l’inégalité des races humaines című könyvét, amely a fehér „faj” felsőbbrendűségét hirdeti, kiemelve az árjákat, mint a civilizáció tetőpontját. Az ő találmánya a „faji tisztaság” eszménye is. Közép- és Kelet- Európában nem ez a „tudományos”, hanem a „mezei” antiszemitizmus volt divatban (Krausz Tamás Lenin című könyvében írja: „1920-ban a Varsó alól visszavonuló hadsereg egész egységeit hatalmába kerítette a vad antiszemitizmus”). Később a Szovjetunióban és érdekkörébe tartozó országokban a „politikai közbeszéd” szintjén tagadták, a büntető törvénykönyvekben tiltották, a valóságban, alkalomadtán gyakorolták. (A szovjet időkbeli helyzetről bővebben lásd például Gereben Ágnes: Engedd el népemet című könyvét, a hazai helyzetet jól jellemzi egy negyvenéves vicc: a megyei pártszervezetet egy központi elvtárs vizsgálja és felteszi a kérdést: És hogy állnak a megyében az antiszemitizmussal? Mire a válasz: Nálunk ilyen nincs, bár volna rá igény.)

Léteztek egyértelműen rasszista mozgalmak olyan országokban is, amelyekben sohasem jutottak hatalomra, hogy csak az antifasiszta hagyományaira büszke Franciaországot említsem, ilyen volt a French Action és French Solidarity mozgalom, olvasható az Encyclopedia Britannicában. A II. világháborút követően azonban a demokratikus országokban a „politikai korrektség” követelménye szabott és szab gátat a nyílt antiszemitizmusnak, bár kisebbnagyobb rasszista csoportok újra és újra feltűntek és feltűnnek. A szalonképes politikai erők azonban nem fogadták be nemcsak a nyíltan náci ihletésű megnyilvánulások szereplőit, de azokat sem, aki szimpátiát, megértést mutattak a náci korszak „eredményei” iránt, tagadták embertelenségét.

Ha jól értem a szerzőt (...Ha azonban egymás mellé teszünk két, jelenleg erősen átalakulásban, modernizálódásban és transzformációs válságban lévő földrajzi és civilizációs régiót, nevezetesen az iszlám világot és a kelet-európai posztszocialista nagyrégiót, akkor azt tapasztaljuk, hogy az egyik esetben megjelennek jelentékeny fasizmus közeli jelenségek, a másik esetében azonban, jóllehet kézenfekvő volna, ilyenekkel pillanatnyilag nem találkozunk.)⁴, nálunk jelentékeny fasizmus közeli jelenségek nincsenek. Ha ez úgy értendő, hogy a kelet-európai posztszocialista nagyrégióban nincsenek meg a feltételek egyik fasizmus hatalomra jutásának sem, akkor ez remélhetően igaz.

Ezzel szemben nehéz értelmezni azt, hogy egy jelenség mikor „fasizmus közeli”, és mint ilyen, mikor „jelentős”? (Például „jelentős-e” az a fejlemény, hogy a Fideszt rutinszerűen „zsidesznek” nevező, a Mein Kampfot és a Jud Süsst „realista alkotásként” reklámozó⁵, kuruc.info ma már a legolvasottabb és legbefolyásosabb hírportálok közé tartozik, és az ún. jobboldali internetes sajtóban átvette a vezető szerepet?⁶ Esetleg jelentős fejlemény-e a következő: „Egyed Zsolt – a Jobbik B.-A.-Z. megyei elnöke – tájékoztatása szerint a Gárda egész keleti dandárja, a csendőrséggel együtt, Sajóbábonyba vonult”⁷.

Fel kell tenni a kérdést, arról van-e szó, hogy napjainkra Magyarországon egyszerűen felszínre került az, ami korábban is ott volt elrejtve, vagy a korábbinál szélesebb néprétegeket fertőzött meg a „fajelmélet”, esetleg már kialakultak olyan csoportok is, amelyek lényegükből és belső szervezetükből kifolyólag ellenségei a parlamentnek? Erre vannak jelek, de a kérdés tárgyszerű megválaszolása kívül esik egy rövid dolgozat lehetőségein. Ha azonban a válasz igen, akkor még kínosabb kérdések következnek: a fasizmusok korára sokban jellemző válságtünet közepette is ki vagy kik felelősek ezért, legfőképp pedig az, hogy mit kell tenni a folyamat megállítása, sőt visszaszorítása érdekében?

Fasizmus és az iszlám világ

Ha jól értem a szerzőtől vett előbbi idézetet, akkor „az iszlám világban” viszont megjelennek jelentékeny fasizmus közeli jelenségek. Nem hiszem azonban, hogy Póczik Szilveszternek ebben igaza lenne.

Ennek fő oka, hogy az iszlámban nem létezik a „faji felsőbbrendűség” eszméje, az iszlám a kereszténységhez hasonlóan minden ember egyenlőségét vallja. Az iszlám igazhívőit „megillető” előnyök semmilyen módon nem rokoníthatók a fajelméletekben a „fajoknak” vagy nemzeteknek leszármazására, „vérre” alapozott kategorizálásával. A nácizmus által dicsőített „faji tisztaság” az iszlámban nem is értelmezhető. Napjaink neonáci propagandája ugyan lelkesen üdvözli az iráni kormány és egyes muzulmán szervezetek döntően Izrael-ellenes, anticionista, alkalmanként persze zsidóellenes megnyilvánulásait, de ezeknek semmi közük a fajelméletek „tudományos” ihletésű, elvi antiszemita zsidóellenességéhez. A Hamasz politikai irodája például 2006-ban leszögezte, hogy „a konfliktus Izraellel nem vallási, hanem politikai” és hozzáteszi, hogy „Isten szerződésben tett ígéreteket a zsidóknak, és ezeket be is kell tartani”, ami utalás a Korán 7. szúra 142. versére. (Megjegyzem, a történelem tanúsága szerint a muzulmán államok hosszú történelmi időn át, egészen az 1940-es évekig „jobban megbékéltek” zsidó alattvalóikkal, mint a keresztény államok.)

Érdemes a politikai iszlám és a diktatúra viszonyát is alaposabban megismerni. Az egyik legelső, máig legismertebb ilyen szervezet az egyiptomi eredetű Muzulmán Testvériség. Alapítói, a szekuláris arab és török nacionalizmus ellenzői a vallási megújulás mellett a népképviselet, nemzeti egység és nemzeti akarat elvét hangsúlyozták. A végső hatalom Istené, mondták, de Isten ennek a gyakorlását a nemzetre bízta, ezért kell a kormányzatnak népképviseletinek lennie. Az iszlám mozgalmak karizmatikus vezetői, eltérően Khomeinitől, ritkán válnak „vezérré” a Mein Kampf értelmezése szerint, az iszlám országok diktátorainak pedig szinte soha sincs vallási tekintélye.

Nevezhetjük a radikális politikai iszlámot iszlamitarizmusnak, vagy ahogy akarjuk, lehet az militarizmussal, terrorizmussal összefonódott vallási és kulturális fundamentalizmus, de lehet más is. Azonban nem fasizmus, még akkor sem, ha éppúgy, mint a fasizmus esetében, széles embertömegek helyzetének romlása és reménytelensége indította el azt a hullámot, amelyre felkapaszkodik. Németországot az első világháborús vereséget követő gazdasági összeomlás, az elfogadhatatlanul igazságtalan béke, az elvesztett területekről Németországba menekültek reménytelensége és a határokon kívülre került németség kisemmizettsége sodorta a nácik karjaiba. A világot megrengető iszlám terrorizmus (amely történelmileg nem integráns eleme az iszlámnak, éppúgy, ahogy a nácizmus sem a német kultúrának!) kiindulópontjai az Izrael állam létrehozása kapcsán a palesztinokat ért és azóta is érő sérelmek (legfőképp a hazatérés jogának megtagadása), az indiai szubkontinens két államra osztása miatti, tízmilliókat érő tragédiák, Afganisztán szovjet, majd amerikai megszállása, stb. A radikális iszlám és a fasizmusok különbségét erősíti, hogy a radikális politikai iszlám terhére írt terrorizmus nagy arányban éppen azokat az országokat sújtja, ahonnan a mozgalom elindult, és az iszlámon belüli feszültségek (ezek közül legismertebb a szunnita-siita ellenségeskedés) következménye. (Ahogy az IRA terror áldozatai is írek voltak.)

Akárhogy is minősítjük a politikai iszlámot, a „művelt nyugatnak” több önkritikát kellene tanúsítania saját hibái, és több empátiát a történelmileg kialakult, tőle eltérő kultúrák iránt. A távol-keleti kultúrákat néhány ország, elsősorban Japán, utóbbi időben Kína gazdasági teljesítménye már „legitimálja”, de azt is fel kell ismerni, hogy az iszlám kultúrkör népeit sem lehet úgy „felemelni”, hogy rájuk kényszerítjük a mi „vívmányainkat” a többpártrendszertől a szabad alkoholforgalomig.

És ennek megfelelően a mi világunknak másként is kell viszonyulnia a radikális politikai iszlámhoz, mint a fasizmushoz.