Az én generációm számára a legfontosabb külpolitikai kérdés a spanyol polgárháború volt, de sok évet szenteltünk Kelet-Európának is, ahol az emberek egy idegen hatalom elnyomása alatt éltek. Ezért is szolgál nagy örömömre, hogy itt lehetek Budapesten, amely újra szabad. Konferenciánk alapkérdése: Mi lenne a legjobb szervezeti rendszer az euroatlanti közösség számára? A magyar külügyminiszter tegnap azt mondta, hogy „soha nem alakulhat úgy, hogy az Egyesült Államok és Európa között kelljen választani.” De melyik az a legjobb szervezeti rendszer Nyugaton, amely Európát és Amerikát összetartja? Legelőször a kérdés első felét kell megválaszolni: Melyik az Európának leginkább megfelelő intézményi forma? Melyik az az európai struktúra, amely a kontinensen nemzetállamban élők demokratikus jogait és az általuk élvezett demokratikus politikát legjobban védi? Az „Új Európában” manapság ez a kérdés sokkal népszerűbb, mint a „Régi Európában”, először is azért, mert Magyarország, Lengyelország, Szlovákia, a Cseh Köztársaság és más új demokráciák csak nemrégiben nyerték vissza függetlenségüket és nemzeti szuverenitásukat a Szovjetuniótól. És azért is, mert ezen országok politikusainak egyik legfőbb célja az volt, hogy az euroatlanti közösségbe belépjenek.

Tehát a három kérdésem a következő:

•  Milyen berendezkedés a legalkalmasabb a Nyugat egységének fenntartásához? •  Ennek eléréséhez melyik a legjobb szervezeti rendszer Európa számára? •  Melyik a legjobb szervezeti rendszer Európa számára a demokratikus társadalmak egészséges működésének további fenntartásához?

Az első kérdés a legdrámaibb. Évtizedekig a NATO számított az atlanti együttműködés legfőbb mozgatóerejének. De ez helyettesíthető-e két egyenlő féllel – Európával és Amerikával –, és hogyan fogják tudni az európaiak nézeteiket összehangolni, amelyek majd közvetlenül az Európai Unión keresztül kerülnének közvetítésre? Talán létezik egy egyszerű válasz: kívánhatunk-e két egyenlő fél kapcsolatánál többet? Ám a valóság nem ilyen egyszerű. A NATO már régóta az egyenlőtlen felek közössége. A szervezet vezetője az Egyesült Államok, és észre kell vennünk, hogy a szervezet sikerének ez az egyik oka. Másrészt viszont van egy történelmi örökség, amelynek értelmében Európa és az Egyesült Államok soha nem is számított egyenlő félnek a köztük lévő óriási különbségek miatt.

A történelem során az atlanti kapcsolatok alapvető kérdéseit soha nem vitatták meg az óceán két partja között, viszont két vagy több európai ország megvitatta azokat. Manapság az Európa és Amerika közötti egyenlőtlenség tulajdonképpen csak még nagyobb egyenlőséget szült a különböző európai országok között. Nézzük csak meg a jelenleg két legfontosabb országot, Franciaországot és Németországot, vagy a kettőt együtt. A transzatlanti kapcsolatokról alkotott véleményüket nem nagyon tudták más európai nemzetre ráerőltetni. Ez a kapcsolat tehát a NATO-n belül mindig is az egyenlőtlen felek (Európa és Amerika) kapcsolata volt, viszont egy másik szinten a kapcsolat részvevői egyenlő feleknek számítottak (az európai államok). Ám az egyenlő partnerkapcsolat rendkívül ingatag. Jelenleg a kölcsönös ellenségeskedés mértéke egy 1945 utáni mércével mérve rendkívül nagynak mondható. Tehát az egyenlő partnerkapcsolatról szóló javaslat legelső veszélye ezen ingatagsága. A második pedig az, hogy ami az Atlanti- óceán két partja között egyenlő partnerkapcsolatnak számít, az nem számítana egyenlőnek Európán belül. Az európai feleknek megvan a saját – az Egyesült Államokétól merőben eltérő – politikáról és más kérdésekről alkotott nézetük, és a diplomáciai kapcsolataikban ez meg is kell, hogy nyilvánuljon. Végül, az egyenlő partnerkapcsolat kialakulása nem valószínű, mert amikor nagyhatalmak vannak kialakulóban, érdekeik növekedésével minimális teret engednek más hatalmaknak. Erre nagyszerű példával szolgálnak a 19. század végi német–amerikai kapcsolatok, vagy a mai amerikai –kínai reláció. Tény, hogy ha megnézzük a mai Európát és Amerikát, akkor láthatjuk – például Robert Kagan műveiben – azt az érdekes megállapítást, hogy ez a két hatalom szemléletmód tekintetében egyre különbözőbbé válik. Röviden tehát, Európa egyre inkább államszerűvé, gazdaságilag sokkal szabályozottabbá, vallási beállítottságát tekintve sokkal világibbá válik. Amerika gazdaságát tekintve sokkal inkább szabadelvű, sokkal jobban vonzzák az önmegvalósítás eszméi, a nemzetközi joghoz és intézményeihez sokkal instrumentálisabb módon viszonyul, a közkultúrát tekintve pedig sokkal vallásosabb.

Egy rendkívül fontos megállapítást kell tennünk ezen két, az Atlantióceán két különböző partján lévő politikai kultúra bemutatása során. Mindkét megközelítés – az amerikai és az európai is – képtelen összekapcsolni az óceán szemközti partjait. Tulajdonképpen mindkét megközelítés az amerikai és európai társadalom liberális politikájának egy spektrumát képviseli. És ebből a szempontból mindkét nézet tiszteletre méltó a maga nemében. A kettő összekapcsolásának eredménye: egy igazán gyümölcsöző politikai vitaalap. Ám ha különválasztjuk őket amerikai és európai oldalra, ha a két halmaz között akadályt állítunk fel, végső soron a hasonló értékek összeomlását kockáztatjuk. A jelenlegi helyzet új, a történelem során még nem fordult elő. Vannak modern nemzetállamok, mint az Egyesült Államok, és posztmodern entitások, mint az Európai Unió, amely a politikai intézményeinek kialakítását tekintve nagyon eltérő, az igazságszolgáltatás szintjén összetett. Az EU-n belül alkotmányos összevisszaságot kell látnunk. Az EU-nak nincs állami minősége. Több és egyben kevesebb is, mint egy állam. Brüsszelben sokan úgy gondolják, hogy ez a fajta posztmodern politikai lét fölötte áll az Amerika által képviselt hagyományos liberáldemokrata nemzetállamnak. Véleményük szerint ez szolgálhatna mintául a nemzetközi intézmények és a nemzetközi élet számára. Amúgy ezek az emberek nemcsak Brüsszelben, hanem Washingtonban és sok más helyen is megtalálhatók. Az Egyesült Államok és Európa között zajló verseny is ebből ered, mivel az amerikai alkotmány egy klasszikus liberális alkotmány, amely például nem engedi meg, hogy a Kongresszus jóváhagyása nélkül az amerikai kormány megállapodásokat kössön. Másrészt viszont az európai országokban és más országokban is egyre jobban terjed az a nézet, hogy a nemzetállam nem a legutolsó fejlődési fokozat – de a nemzetközi jog szintjén az esküdtszék még mindig nem nézi jó szemmel ezt a megközelítést.

Tehát az Atlanti-óceánon átívelő egyenlő partnerkapcsolat intézménye valószínűleg ingatag lenne. Az európai államok között valószínűleg egy államközösséget hozna létre, valamint két olyan egymástól különböző hatalmat, amelyek politikai értékrendjük tekintetében nagyon eltérők. És mindig fennáll az elkülönülés veszélye, amely nem különbözik Kína vagy más harmadik hatalom felemelkedésének időszakától. Bush elnök európai körútjának kezdetén rendkívül érdekes módon válaszolt kérdezőinek. Először is, a körút egy mosolyhadművelet volt. Az elnök azért jött ide, hogy kedves legyen az európaiakkal. Véleményem szerint a körút ebben a tekintetben sikeresnek mondható. Továbbá sikeresen rendezett néhány jelentősebb diplomáciai vitát oly módon, hogy az mindenki általános megelégedésére szolgált, annak ellenére, hogy az alkalmazott eszközök csak a lényeg elfedését hozták. Harmadrészt, és ez a legfontosabb, az elnök nagyon határozott módon válaszolt beszédében a transzatlanti kapcsolatokat érintő kérdésekre, nem állt negatív módon a témához, sőt, magasztalta a NATO-t. Többször is kiemelte annak jelentőségét. Ha közelebbről megvizsgáljuk az általa használt szavakat, könnyedén mondhatjuk, hogy azok az elmúlt ötven-hatvan év transzatlantizmusának kliséi.

Ám éppen itt az ideje, hogy válasszunk egy szupranacionalizmuson vagy egy államköziségen alapuló Európa között.

Ám, ahogy azt Samuel P. Huntington mondta, a klisék gyakran politikai igazságokká válnak, ha az alapvető intézményeket támadás éri. Bush elnök hangsúlyozta Amerika vezetői szerepét az Atlanti Szövetségen belül, hangsúlyozta az amerikai és európai hatalmak jövőbeli szerepét, és hangsúlyozta az Egyesült Államok és Európa közös érdekeit. Válasza bizonyos értelemben logikailag hibás volt, mivel utána azt hangoztatta, hogy az európai integráció már régóta az amerikai fél támogatását élvezi. Ebben nincs is semmi meglepő, hiszen körülbelül 1951 óta erről szól az amerikai politika. Viszont Bush elnök egyáltalán nem tért ki az integráció támogatásának mibenlétére. Az európai integráció egyes formái között nem tett különbséget. Az európai integráció egyes formái az amerikai érdekekkel nyilvánvaló összhangban vannak, összeegyeztethetők az Egyesült Államok által vezetett atlanti kapcsolatokkal (például ilyen az Európai Szabadkereskedelmi Térség). Más formákról azonban ugyanez már nem mondható el. Vegyük példának a szárnyait bontogató európai biztonsági és védelmi politikát, amely az európai biztonság egyedüli biztosítójaként valószínűleg aláásná a NATO szerepét. Második kérdésemnek pontosan ez az alapja: Milyen európai berendezkedés a legmegfelelőbb az Atlanti Szövetség számára? Véleményem szerint ezt nagyon röviden meg lehet tárgyalni.

Én úgy gondolom, hogy két kézenfekvő modell létezik Európa számára, és a következő pár éven belül az európaiak e kettő közül fognak választani. Néha a kérdés gyakorlati, máskor pedig sokkal inkább elméleti. Ám éppen itt az ideje, hogy válasszunk egy szupranacionalizmuson vagy egy államköziségen alapuló Európa között. Olyan „Európa” között, amely egy átmeneti bürokrácia és annak szabályai köré épül, vagy egy olyan Európa között, amely politikailag a lehető legnagyobb mértékben centralizált, és ahol a döntések nemzeti szinten születnek. Egy olyan Európa között kell választani, amely igazságszolgáltatási versenyen alapszik, választani kell a különböző adórendszerek között is, és még sorolhatnám. Természetesen a valóságban a végeredmény az lesz, hogy a kétféle választási lehetőség egyfajta elegye jön majd létre, viszont óriási szerepe lesz majd annak, hogy milyen kérdések vagy érvek kapnak nagyobb hangsúlyt. Úgy tűnik, ebben a kérdésben az Egyesült Államok érdeke egyértelmű: az európai integráció decentralizált formájú, számottevő hatalommal rendelkező európai nemzetállamok közösségének kialakulásához kell, hogy vezessen. Ez sokkal kívánatosabb, mint egy potenciálisan rivális európai föderáció. Szóval legalább az Egyesült Államoknak egyértelmű érdeke egy olyan európai integráció, amely fenntartja az új független Európát és a szuverén politikai hatalommal rendelkező európai nemzetállamokat a NATO-n belül. Viszont ez lesz-e a legjobb Európa számára is? Kívánatos-e Európán belül a nacionalizmus fenntartása, vagy örömmel vennénk-e annak eltűnését, és helyette egy új európai identitás megjelenését egy új típusú posztnemzetállam formájában? Ez a kérdés különösen az új Európában érdekes, mivel tizenöt évvel ezelőtt aggodalomra adott okot, hogy a posztkommunista nemzetekben újjáélednek az 1930-as évek negatív tendenciái. Határviták, kisebbségi kérdések, a fasizmustól teljes mértékben különböző szélsőséges etnikai nacionalizmus, és természetesen antiszemitizmus. Ez volt az úgynevezett Gati-hatás – a magyar-amerikai politológus, Charles Gati nevével fémjelzett elmélet –, amely szerint a regionális „demokrácia pontosan ilyen nacionalizmuson alapszik”. Tizenöt évvel később elmondhatjuk, hogy az érv – vagy inkább jóslat – hamisnak bizonyult.

Volt-e valami szerepe ennek az érvelésnek abban, hogy azok a posztkommunisták, akik a régi nem demokratikus rezsimet szolgálták, újra hatalomra kerüljenek? Véleményem szerint nem. A NATO ugyanis amerikai vezetés alatt nyílt meg az új Európa országai előtt. Én részt vettem az 1990-es években az amerikai vitában, és Washingtonban a kezdetekben volt egy viszonylagosan rövid időszak, amikor valóban kérdés volt, hogy szükséges-e a NATO bővítése. A vita nagyon rövid ideig tartott. Emlékszem egy Washingtonban tartott találkozóra, ahol minden egyes volt külügyminiszter, minden egyes volt nemzetbiztonsági tanácsadó, minden egyes védelmi miniszter aláírta a NATO bővítését támogató nyilatkozatot. Ekkoriban az Európai Unió a volt kommunista országokat még nem látta szívesen soraiban, ezért a nyilatkozat, a NATO-bővítés hajlandóságának jele, rendkívül fontos volt. Az amerikai fél részéről ez a kinyilatkoztatás arra ösztönözte a volt kommunista országokat, hogy gazdasági, társadalmi, illetve morális értelemben megtisztuljanak. Szilárd demokrácia kiépítésére és reformokra ösztönzött. Reformokra a gazdaságon és az emberi jogok védelmén belül. Tehát a Gati-hatás sohasem jelentkezett – Jugoszláviát kivéve. És ami még mostanában nagyon érdekes, az újjáéledő antiszemitizmus vádjával, úgy tűnik, sokkal inkább Nyugat-Európa multikulturális társadalmait kellene illetni, például Franciaországot, Németországot, Hollandiát, Belgiumot vagy más olyan országokat, ahol az antiszemitizmus sokkal nagyobb problémát jelent. Ezt az antiszemitizmust nem is a nacionalizmus táplálja, hanem az újonnan bevándorolt közösségekkel kapcsolatban kialakult felfokozott etnikai és vallási alapú érzelmek. A Gati-szindróma kudarcának véleményem szerint nagy jelentősége van, nemcsak azért, mert a NATO-bővítésre tett amerikai szándéknak ez lett az eredménye, hanem azért is, mert az elmélet nem vette figyelembe a különböző típusú nacionalizmusok közötti különbségeket. Nem tett különbséget egyrészt a közönséges nacionalizmus, illetve annak szélsőséges etnikai formája között. Mindenfajta nacionalizmust etnikai nacionalizmusként vagy fasizmusként kezel. A megkülönböztetés ezen fontos formájának hiánya még mindig szembetűnő a nemzetközi szervezeteken belül.

Véleményem szerint a nacionalizmusnak három lehetséges forrása van: az egyik az elvi nacionalizmus (szélsőséges fasizmus), a második a nacionalizmus mint hatalmi műhely, a harmadik pedig a közönséges „mezei” nacionalizmus. Az embereket a nemzeti identitás, a kölcsönös lojalitás, a közös sors érzése köti össze. Ez a közös nyelvnek és a közös kultúrának az eredménye, valamint annak, hogy egy hosszabb időszakon keresztül ez emberek életét azonos intézmények irányítják. Az a csoport, ahol az emberek ezt a lojalitást érzik, lehet egy törzs, lehet egy etnikai értelemben vett embercsoport, lehet egy, a kezdetekben etnikailag változatos csoport, lehet egy dinasztia, vagy lehet egy bevándorlócsoport, amely egy társadalmat hoz létre. Vegyük példának Amerikát vagy Ausztráliát, ahol közös a kultúra és az identitás. Ami igazán számít, az az, hogy idővel az ilyen berendezkedésben élő emberek úgy érzik, hogy ugyanannak a közös szervezetnek a részei, ahhoz és annak szimbólumaihoz hűek, és ennek eredményeképp egy félstabil politikai közösséget hoznak létre. Láthatjuk, hogy ez a fajta lojalitás létezik, nézzük csak meg az Egyesült Államokat. A nacionalizmus egyik leghíresebb kritikusa, George Orwell is hajlik arra, hogy ez a típusú hagyományos értelemben vett patriotizmus szükséges. Egy helyen meg is jegyzi, hogy a nacionalizmus legrosszabb fajtáit a patriotizmus és a vallásos hit összeomlása idézte elő. Arra a következtetésre jut – amit magam is magától értetődőnek tartok –, hogy ha a társadalmi vitákból száműzzük a hazafias érzelmeket, az üres helyet mindenféle más ideológiák igyekeznek elfoglalni. Más szóval, a nacionalizmus egy társadalmon belül civilizált és szelídített formában egy teljesen normális érzés.

A nacionalizmus két szempontból is különösen kapcsolódik jelenlegi vitánkhoz. Ezek különösen a kollektív biztonsági szervezetekhez kapcsolódnak, mint például a NATO, vagy olyan kollektív szervezetekhez, mint az Európai Unió, amelynek szándékai szerteágazóbbak. Az első szempont szerint a nacionalizmus a demokratikus felelősség alapja. Nehéz egy olyan országban demokráciát működtetni, ahol az emberek különböző nyelveken beszélnek. Ha az emberek különböző nyelveken beszélnek, a politikai vita lehetetlenné válik egész egyszerűen azért, mert az emberek nem értik meg egymást. Ám egy társadalomban a demokratikus felelősség azt jelenti, hogy az emberek együtt hoznak döntéseket, és ezek a döntések együttes cselekvésre késztetnek. Egy ilyenfajta nacionalizmus egy társadalom hatékony működéséhez elengedhetetlen. Ezért ezt a fajta nacionalizmust nekünk nem elnyomni, hanem támogatni kell, és meg kell szabnunk annak határait.

A második világháború a koalíciók összecsapása volt, két nagy ellenséges, nemzeteken átívelő ideológiáé.

Végezetül szeretném kritikával illetni az európai narratívát, amely kritikus a nacionalizmussal szemben, és amely azt egy jobb politikai forma akadályának tekinti. Ezen ideológia szerint az Európai Unió úrrá lett az európai államok szégyenletes örökségén, a nacionalizmuson, amely két világháborúhoz is vezetett, továbbá az Európai Unió alapjai szemben állnak egy ilyen veszélyes nacionalizmus feléledésével, és biztosítják azt, hogy nemzetek, mint például Franciaország és Németország, soha nem lesznek háborús ellenfelek. Mármost ennek az ideológiának minden egyes sora hamis vagy megkérdőjelezhető. Az első világháborúban részt vevő államoknak a fele nem is volt nemzetállam, több nemzetből álló birodalmak voltak, mint például az Osztrák –Magyar Monarchia vagy Oroszország. A második világháború a koalíciók összecsapása volt, két nagy ellenséges, nemzeteken átívelő ideológiáé. A kommunizmus a nemzetek feletti osztályhierarchiában hitt, a nácizmus pedig a nemzetek feletti nemzeti hierarchiában. Azonban léteztek Nagy-Britanniában és a megszállt Európában is helyi nacionalizmusok, olyan nacionalista eszmék, amelyek erkölcsi támaszt és erőt adtak a fasiszta ideológia elutasításához. A fenti érv szerint a nacionalizmus az államok közötti rivalizálás szinonimája. Ahogy azt a dátumok egyértelműen mutatják, a NATO 1949-ben jött létre, az Európai Unió elődje 1957-ben. 1945 óta Európában a békét elsősorban az Egyesült Államok katonai és diplomáciai jelenléte biztosítja. Ez a biztonság tette lehetővé, hogy az országok bízzanak szomszédjaikban, és hogy gazdasági, politikai és katonai ügyekben együttműködési megállapodást kössenek.

Mindenekfölött úgy gondolom, lehetetlen az antinacionalizmust politikai eszmeként jellemezni. Mert e szerint, ha Európában egy közösség vagy akár egyetlen ember hisz az államban, az állampolgárságban, országa külpolitikájában és parlamentáris kormányzásában, akkor ő nacionalista. Ez a viselkedés az Európai Unió lakosságának körében csak tovább erősíti a szkepticizmust. A közös nyelven és kultúrán alapuló nemzetállam bizonyult a legdemokratikusabb, sőt az egyetlen valóban demokratikus kormányzati formának, amely felelősséggel tartozik az embereknek. Az Európai Unió még mindig nem alakított ki egy elfogadható demokratikus struktúrát, és az alkotmánytervezet még mindig megtart felettébb nem demokratikus berendezkedési formákat, mint amilyen a nem választott és jobbára felelősségre nem vonható Bizottság a maga törvényhozási javaslat monopóliumával. Az alapvető probléma az, kiemelve ezen nehézségeket, hogy nincs egyetlen európai „démosz”, nincsen európai nép, amelyet egyesít a közös nyelv, kultúra és történelem. Az nem elég, ha ugyanazon európai intézmények állnak felettünk. Ha nincs európai „démosz”, nem is jöhet létre egy egész Európára kiterjedő szuprademokrácia. Ebben az esetben, mármint ha még nem létezik európai nép, akkor az európai berendezkedés – ha az az európai népek demokratikus érdekeit hivatott szolgálni – ezt kell, hogy tükrözze, és az európai berendezkedés inkább egy laza konföderáció, mint nemzetállam jellegű kell, hogy legyen. Ez pedig mind Európa, mind pedig az Egyesült Államok érdeke.