A globalizáció, főként a 80-as évek kommunikációs robbanása kitágította a radikális iszlám és fegyveres szervezeteinek szervezési, finanszírozási, logisztikai lehetőségeit. A Pakisztán, Irán és Szudán által a terrorszervezeteknek nyújtott segítség semmiképpen nem alapozott volna meg olyan mérvű fejlődést, mint amely bekövetkezett. Az iráni támogatás és befolyása csupán a militáns síita szervezetek, a Hezbollah, az Iszlám Dzsihád, kisebb mértékben a Hamasz Izrael-ellenes tevékenységére korlátozódott. A harcoló iszlám előretörését elsősorban az az anyagi támogatás segítette, amelyet az USA az afganisztáni szovjet beavatkozás ellen harcoló haduraknak és háttérszervezeteiknek nyújtott. A világszerte számtalan katonai kiskonfliktusból, a szovjet blokk széthullásakor „privatizált” tartalékokból, avult állományok selejtezéséből származó orosz, amerikai és kínai fegyverzet tömeges piacra kerülése túlkínálatot és árdömpinget eredményezett a fegyverpiacon, a helyi piacok felélénkülése ellenőrizhetetlenné tette a kereskedelmet. Ma a militáns csoportok fegyvervásárlásai főként helyi forrásból történnek. Az információs technológiák átalakulásával megteremtődött a globális hálózati adatközlés, a finanszírozási források azonnali célirányos allokációjának és árcsoportosításának lehetősége. Két és fél évtized alatt az atlanti világban nagy létszámú, politikailag tudatos iszlám közösség keletkezett, amelynek jelentős része az óhazával folytatott gazdasági kapcsolatokból, többek közt illegális áruk forgalmazásából és hasonló transzferekből él, és bázist nyújt konspiratív tevékenységekhez. A Nyugat országai az iszlám kártyát ingujjukba dugva a 90-es évek végéig támogatást nyújtottak szélsőségeseknek, számos üldözött iszlám radikális kapott menedéket Európában, a legtöbben Nagy-Britanniában. Az 1970 és 1990 közötti időszak amerikai és európai baloldali mozgalmai az antiglobalista mozgalmakban folytatódnak, és potenciális szövetségesként kínálkoznak a moszlim globalizmusellenesség számára. A baloldali terrorcsoportok korábban szoros kapcsolatban álltak moszlim szervezetekkel, egyes tagjaik csatlakoztak ezekhez, az ETA és IRA menekülési útvonalairól, logisztikájáról is részben iszlám szervezetek gondoskodtak. Az európai újnacionalista mozgalmak újabb kapcsolódási pontot kínálhatnak a harcoló iszlám számára. A 90-es évek közepére tehát megteremtődtek a harcosok, eszmék, források gyors cirkulációjának feltételei, technikailag lehetővé vált, hogy az irreguláris hadszervezetek a világ bármely pontján maximális hatékonysággal és minimális veszteségekkel csaphassanak le.

Ugyanakkor az elhárítómechanizmusok szervezetileg nem álltak rendelkezésre vagy felkészületlenek voltak. A nemzetközi közvélemény szemében – ne becsüljük le ennek szerepét! – az USA elvesztette korábbi szabadságvédelmező funkcióját. A globalizálódás technikai eredményeivel a hatalom érvényesítésének újabb lehetőségei nyíltak meg egyének és csoportok számára az állammal szemben: a hatalom tendenciaszerű privatizálása a terrorizmus formájában a háború privatizálásának lehetőségét jelentette. A harcoló iszlám 2001. szeptember 11-én a médiaglobalitás időszakába lépett.

A 90-es évek közepére az iszlám megújhodási mozgalom és a hozzá kötődő harcias csoportok világszerte olyan sűrű szövetűvé váltak, hogy szükségszerűen jelent meg az ezek összefogására hivatott karizmatikus vezető. Az utolsó nagy öregek meghaltak vagy háttérbe szorultak. Khomeini ajatollah 1989. június 2-án elhunyt, a regionális célokért küzdő Jasszer Arafat erkölcsi tekintélyét kikezdték a belharcok, kompromisszumok, sikertelenségek. A kialakult vákuum szinte „hívta” az új vezért. Oszama Bin Ladent elhivatottságtudata, könyörtelen céltudatossága, anyagiak iránti közömbössége, aszkézise, szervezői-vezetői tehetsége, széles kapcsolatrendszere, kiemelkedő médiatulajdonságai olyan megváltófigurává tehetik, illetve tették, aki egy sorba állítható a 20. századi európai totalitarizmusok legjelentősebb vezetőivel. A személye és tevékenysége körül kialakult kultusz bizonyossá teszi, hogy öröksége halála után is követőkre talál majd. Az afganisztáni háborúk tíz éve 1979 és 1989 között az iszlám harcosok legfontosabb kiképzési periódusának bizonyult. Moszlim ifjak százai érkeztek önkéntesként, hogy részt vegyenek az oroszok elleni szent háborúban, közöttük az akkor 23 éves, gazdag szaúdi család sarja, Oszama Bin Laden. A vékony termetű fiatalember otthon végezte az egyetemet, szellemi útravalóját nem utolsósorban al-Qutb írásai jelentették. Kitűnt vallási műveltségével és a harc céljaira nyújtott nagyvonalú adományaival. Megértette az afganisztáni harcok lehetséges jövőbeli jelentőségét, ezért világméretű pénzügyi és személyi hálózat megszervezéséhez látott. Az „Aranylánc” néven ismert nemzetközi adománygyűjtésből befolyt sok millió dollár karitatív és civil szervezetek közbejöttével finanszírozta a mudzsahid seregek fegyverzetét, utánpótlását. A palesztin Abdullah Azzam az általa megszervezett MAK¹⁹ szolgáltatóiroda segítségével végzett toborzásokat. A szaúdiak és az USA a pakisztáni katonai titkosszolgálat segítségével több billió dollár értékű pénzt, technikát, és hadianyagot invesztált az afgán ellenállás támogatásába. Az amerikai fegyverzet „kifutó modelljei” a zsákmányolt szovjet hadfelszereléssel együtt még ma is hadrendben állnak, egyszerűségükkel bizonyos fölényt biztosítanak a szupermodern haditechnikákkal szemben.

1988-ban a SZU végül kivonta csapatait Afganisztánból. A javarészt Bin Laden által kiépített szervezet azonban nem bomlott fel, belőle alakult meg a folytatódó szent háború főparancsnoksága, az al-Kaida. Emírje Bin Laden lett, legfelső tanácsa pedig közvetlen munkatársaiból került ki. A szervezet kiépített parancsnoki, katonai, felderítő-, politikai, pénzügyi és médiaosztályokkal rendelkezik. A vezetésért folyó rivalizálásból az Izrael elleni harcot szorgalmazó Abdullah Azzam halálával Bin Laden és a mögötte álló Amerika-ellenes egyiptomi szárny került ki győztesen.

Amikor 1989-ben Szudánban az Iszlám Front bekerült a kormányba, Bin Laden stábja Szudánba tette át főhadiszállását. Miután az első iraki háborúba való beavatkozási kísérlete kudarcot vallott, elvesztette szaúdi állampolgárságát, javait zárolták, maga is Szudánba költözött, újjászervezte vállalkozásait, megerősítette szervezetét. Ügynökei vállalatok és civil szervezetek képviselőiként megjelentek Kínában, Malajziában, a Fülöp-szigeteken, Pakisztánban, Indonéziában, a volt Szovjetunió moszlim területein, Boszniában és Horvátországban. A MAK-irodán és a brooklyni székhelyű, de országosan tevékenykedő al-Khifa alapítványon keresztül befolyásuk kiterjedt az USA-ra is, megnyerték több, korábban a CIA szolgálatában álló emigráns egyiptomi tiszt támogatását. Az USA elleni akciók tervezése már a 90-es évek elején megkezdődött. Amikor 1992 végén amerikai csapatok vonultak be Szomáliába, bombák robbantak az átvonulók jemeni szállodáiban, a békefenntartó küldetés pedig csúfos kudarcba fulladt. Ezt számos merénylet követte Szaúd-Arábiában és másutt, amelyek Bin Laden Iszlám Világhadseregének számlájára írhatóak. Személye olyan súlyossá és fenyegetővé vált, hogy különféle merényletek elkövetői alaptalanul is egyre szívesebben hivatkoztak a vele való kapcsolatra. Külön említésre méltó a WTC elleni bombatámadás 1993-ban, a Csendes-óceán felett 12 repülőgép egyidejű felrobbantására irányuló manilai merényletkísérlet, valamint a Mubarak ellen Etiópiában elkövetett merénylet 1995-ben. Bin Laden 1996 májusában visszatért Afganisztánba, ahol szövetségre lépett a tálibokkal, és stabilizálta megrendült pénzügyi helyzetét. Az 1998 augusztusában az USA kenyai és tanzániai követségei ellen elkövetett egyidejű bombamerényletek után a megtorlástól tartva elhagyta Kandahárt, és kíséretével elrejtőzött az afgán hegyekben. Véres művére 2001. szeptember 11-én a New York-i ikertornyok elleni merénylet tette fel a koronát.

A szeptember 11-én beköszöntő újfajta, globalizált terrorizmus végleg nyilvánvalóvá tette a korábban lopakodó irányváltást az USA kül- és biztonságpolitikájában, megerősítette bizonytalankodó küldetéstudatát. A nemzetközi terrorizmussal való ilyenfajta konfrontáció korábban csak a szórakoztatóipar képzeletében és a titkosszolgálatok sötét sejtelmeiben létezett. A sors fintora, hogy a terrortámadás alig néhány hónappal az után következett be, hogy egy szenátusi bizottság felhívta a figyelmet a krízismenedzsment hiányosságaira, a polgári lakosság sebezhetőségére, és benyújtotta az új nemzetbiztonsági stratégiára vonatkozó javaslatait. A hidegháború ellátórendszerei, miközben saját szerepük átértékelésével voltak elfoglalva, hirtelen bizonytalan helyzetben találták magukat, korábbi eszköztáruk elavulttá vált, hiszen a terrorizmus elleni háborúnak nincs definiálható kezdete és vége, nem alkalmazhatóak a katonai egyensúly és elrettentés megszokott eszközei, értéktelen a reguláris katonai fölény az erkölcsi kategóriákon kívül álló irreguláris harcosokkal szemben, akik számára a megtorlóakciók csak további megerősítést jelentenek. A terrorizmust nem lehet katonailag kiegyenlíteni vagy legyőzni, a szürkeháborúban nincsenek frontok, hadseregek, szabályok, az új ellenfél a teljes megsemmisítésre törekszik, és nem riad vissza a tömegpusztító fegyverek alkalmazásától. A „szürkeháború” legfontosabb eszköze a válságrégiók társadalmi viszonyainak stabilizálása, konfliktuskezelés, a helyi körülményekhez illeszkedő gazdasági és társadalmi modernizáció támogatása: ezt a leckét azonban az amerikai kormányzat nem értette meg.

Első reakcióként a Bush-kormányzat széles krízismenedzsmentet épített ki, rendbe hozta az elhanyagolt polgári védelmet, újra témává tette az ABC-fegyverek előrejelzését és elhárítását, nemzetközi közmegegyezésre törekedett a terrorhálózatok felderítése, a fegyverek, technológiák és pénzek áramlásának ellenőrzése érdekében. Amikor a közelebbről nem definiált nemzetközi terrorizmus elleni harcot hirdette meg politikája új szervező elveként, a pillanatnyi közhangulatra támaszkodva és a szabadságjogok miatt aggodalmaskodók tiltakozását figyelmen kívül hagyva lényegében bármilyen intézkedésre felhatalmazta önmagát és szövetségeseit belföldön és külföldön. Ehhez kezdetben sikerült megnyerni az ENSZ és a NATO támogatását is. Az USA-ban az egy évtizedes új izolacionizmus, a „privatizált külpolitika” helyébe visszatért a külpolitika primátusa.

Bush elnök 2002. január 29-ei beszéde új „szent szövetség” létrehozását sürgette Oroszország, Kína és India részvételével azok ellen, akiket saját népeik nyilvánvalóan forradalmárnak, egy civilizációs, nemzeti és szellemi forradalom képviselőinek tekintenek. Ezt a forradalmi iszlám magától értetődően az iszlám, illetve az iszlám megújhodás elleni világméretű hadüzenetnek fogta fel, hiszen a beszéd áttételes üzenete az volt, hogy az USA szövetségeseit is felhatalmazza az iszlám elleni fellépésre. Condoleezza Rice megfogalmazásában: „Szeptember 11. és az azt követő időszak láthatóvá tette a káosz és a rend hatalmai közötti szakadékot, (...) a világ valamennyi nagyobb hatalma egyértelműen a választóvonal azonos oldalán áll, és ennek megfelelően fog cselekedni”.²⁰ Ez a szent szövetségi szellem vezetett el az átgondolatlan afganisztáni beavatkozáshoz és az iraki háborúhoz, amely ellen 2003 márciusának első napjaiban az Iszlám Konferencia Szervezetének 57 tagországa tiltakozott.

Az iszlám világ, illetve a harmadik világ által megfogalmazott érdekekkel és szükségletekkel való nyílt szembefordulás, az egyenrangú partneri kapcsolatok építésének elutasítása csak az iszlám forradalom további radikalizálódását és újabb forradalmi mozgalmak kialakulását vonhatja maga után. Az Irakban elszabadult terrorista-ellenállás, a madridi és londoni robbantássorozatok és a számtalan, még idejében leleplezett merényletkísérlet világszerte arra utal, hogy jelenleg olyan háború felé sodródunk, amelyben nem lehet győzni, nem lehet vereséget szenvedni, de nem lehet békét kötni sem.