A Hassan al-Banna által Egyiptomban alapított Moszlim Testvériség, a mai forradalmi iszlám szervezetek közvetlen előzménye, más-más elnevezéssel minden moszlim államban gyökeret vert, és képes volt társadalmilag, politikailag hatékonyan fellépni. A mozgalom elnevezéseinek szándékolt zűrzavara zavarba hozza az iszlám szervezeteket osztályozó nyugati elemzőt. A mozgalom nyolc év titkos szervezkedés után kezdett nyíltan politizálni. Helyi szervezetei vezető szerepet vállaltak a szegény rétegek szociális támogatásában, egészségügyi ellátásában és oktatásában. A palesztinok melletti kiállással igen népszerűvé vált Szíriában is, a hitet, kultúrát, életmódot és normarendszert ötvöző offenzív ideológiája széles nemzetközi kapcsolatrendszert biztosított számára. Több szálon kapcsolódott szocialista csoportokhoz is, a 30-as években fontos szerepe volt a függetlenségi igények és társadalmi reformjavaslatok kidolgozásában. A többször bebörtönzött al-Banna mozgalma Faruk király 1952-es megbuktatását a forradalmár Szabad Tisztek Bizottságának kvázi szövetségeseként érte meg. Mivel a társadalmi átalakulást iszlám mederbe kívánta terelni, összeütközésbe került a pánarab szociálnacionalista Dzsamal Abdul Nasszer elnökkel, és részt vett az 1954. október 26-i merényletkísérletben. Nasszer elnök a haláláig tartó megtorlási hullámokban százával likvidáltatta az ellenzékieket, közöttük a jelentős hittudós Szajjid Qutbot, de nem sikerült megtörni a Moszlim Testvériség társadalmi befolyását.

Utóda, Anvar Szadat leszámolt a szovjet orientációval, pozíciójának erősítése, országa megtépázott tekintélyének helyreállítása és a málladozó pánarab ideológia megerősítése érdekében nyitott a Moszlim Testvériség mérsékeltebb csoportjai felé. Az Izraellel való kiegyezéssel azonban elvesztette arcát az arab tömegek szemében, és szélesre tárta a kaput a radikális politikai iszlám tömegbefolyása előtt. Ez annál is könnyebben érvényesült, mivel a piacgazdaság felé mozduló országban gyorsan mélyültek a korábban is jelentős szociális szakadékok. A korábban kizárólagos kelet-európai célpiacok bezárultak Egyiptom előtt, a nyugati piacok nem nyíltak meg a kívánt mértékben, ezért az ország egyre inkább az amerikai segélypolitika kiszolgáltatottjává vált. A palesztinokra vonatkozó megállapodások izraeli szabotálása miatt a Camp David-i egyezmény mindinkább fiaskónak látszott. Szadat az 1981. október 6-án, a jom kippuri háború kétes értékű sikereinek emlékére rendezett katonai parádén iszlám tisztek merényletének esett áldozatul. Az őt követő Mubarak elnök a Moszlim Testvériség radikális erőit szétverte. Hamarosan ez történt Szíriában, illetve Szudánban is.

Az üldözött moszlim testvérek nagy számban menekültek ezekből az országokból és Palesztinából Szaúd-Arábiába, ahol a fiatalabbak állami ösztöndíjjal továbbtanulhattak, az idősebbek tisztes állást vagy életjáradékot kaptak. A harcoló iszlám menekült híveinek száma végül több ezerre rúgott. Abu Dzsihad, a Fatah-mozgalom egyik alapítója Gázából települt Szaúd-Arábiába. Jasszer Arafat fiatalon szintén a Moszlim Testvériség szimpatizánsa és harcostársa, 1957-ben szaúdi vízumot kért, de végül Kuvaitba települt. A menekült értelmiségiek, üzletemberek, a helyi vahabi iszlám ortodoxia és a szaúdi hatóságok együttműködésének gyümölcseként jött létre Medinában az iszlám világközpontjának számító Iszlám Egyetem, a vallási purizmus és az iszlám felszabadítási teológia találkozóhelye. Szelleme a kötelező mekkai zarándoklat idején minden moszlimot megszólít.

A fundamentalista iszlám számára a minden rosszat megtestesítő legfőbb ellenség Izrael állam. A palesztin–zsidó konfliktusnak korábban is volt vallási és pánarab aláfestése, hiszen az egyiptomi Insaszban rendezett találkozón az arab államok vezetői már 1946 májusában, tehát a zsidó állam megalapítása előtt kijelentették, hogy Palesztina problémája minden arab problémája. A vallási háttérmozzanat azonban a 80-as években, különösen az 1987 decemberében kezdődő első intifádával előtérbe került. A konfliktus iszlamizálódott, a hitetlenek elleni vallási háború értelmezését öltötte magára, a nacionalizmus és a területért folytatott harc mozzanata másodlagossá vált.

A palesztin felszabadítás korszerűsített ideológiáját a Hamasz, a Moszlim Testvériség Izraelben, a Gázai övezetben és a Jordán megszállt nyugati partján tevékenykedő szárnya dolgozta ki a PLO szűkös nacionalista célrendszerével szemben. Az ideológiai újítás a palesztin nacionalizmust úgy rendelte alá az iszlám sorsközösségnek, hogy annak céljai a helyi viszonyok között mégis dominánsak maradtak. Az új értelmezésben a palesztinok harca az iszlám fegyveres védelme, nem pedig – ahogy a PLO korábban értelmezte – nemzeti háború. Azzal, hogy a nemzeti forradalom helyére az iszlám forradalmat állította, a Hamasz szembefordult a PLO-val és az oslói békefolyamattal. A Hamasz Chartája szerint Szent Palesztina visszaszerzésének kerékkötői azok, akik kirekesztették az iszlámot a cionisták elleni háborúból, jóllehet az iszlám az egyetlen eszme, amely képes minden erőt mozgósítva megtörni a zsidókat⁷, akik a biblikus időkben vallási alapon, később a Nyugat keresztes háborúinak folytatóiként pusztították a palesztinokat. Az új értelmezésben a palesztin harcos Isten katonája: „Isten az ő valósága, a Korán az alkotmánya, a Próféta a vezére, a harc az ő útja, Istenért meghalni a leghőbb vágya” a cionizmus elleni harcban, amely egyszerre a Nyugat ügynöke és irányítója. Az izraeli célpontok és palesztin kollaboránsok ellen elkövetett – korábban csak elvétve előforduló – nagyszabású öngyilkos bombamerényletek a Hamasz megjelenésével váltak következetesen alkalmazott módszerré.

Az utóbbi időben a palesztin történészek munkáiban is háttérbe szorul a palesztinoknak az araboktól elkülönülő népi jellege, helyette a pánarab, és egyre erősebben a pániszlám identitás hangsúlyozódik, amelyben a palesztin külön identitás csak regionális kulturális változatnak látszik.

A Hamasz egyszerre lát el katonai, politikai és társadalmi feladatokat. Katonai és politikai célja rövid távon az izraeliek kiszorítása a palesztinok által lakott területekről, a menekültek hazatérésének előkészítése, hosszú távon a keresztények és moszlimok szövetségén nyugvó független palesztin állam létrehozása a történelmi (sic!) Palesztina területén. Társadalmi szervezetként nagyszabású szociális, egészségügyi és kulturális intézményhálózatot hozott létre, vallási, oktatási intézményei a harcoló iszlám szószólói és terjesztői. Az oslói békefolyamat meghiúsulásával egyre szélesedik a tábora minden réteg, különösen az értelmiség és az egyetemi ifjúság körében. Folyamatos támogatásban részesül Irán és Szaúd-Arábia, valamint palesztin üzletemberek részéről.

A palesztin – joggal mondhatjuk – nemzet kimeríthetetlen utánpótlást kínál az Izrael- és Nyugat-ellenesség számára. A Human Rights Watch becsült adata szerint több mint 6,5 millió palesztin él szerte a világban, az 1950 májusa óta a Szíria, Libanon, Jordánia, Ciszjordánia és a Gázai övezet területén tevékenykedő UNRWA⁸ mintegy 4,5 millió palesztin menekültet tart nyilván. Ebből 1,3 millióan a szervezet 60 táborában élnek. Helyzetük idestova 50 éve rendezetlen. Több generáció nőtt fel a táborokban, legnagyobb részüket az 1948-as és 1967-es arab–izraeli konfliktusok során izraeli fegyveres erők űzték el otthonából. A táborok lakossága szociális helyzetét és mentalitását tekintve viszonylag homogén társadalmi képletté vált, mindenütt jellemző a súlyos munkanélküliség, zsúfoltság, a minimális infrastruktúra hiánya. A palesztinok a befogadó országokban jogfosztottak maradtak, sok helyen nem hagyhatják el a táborokat.

A menekültek alapvető követelése az egykori otthonukba való visszatérés és az Izrael általi teljes kárpótlás. Izrael érvelése szerint azonban a palesztin menekültkérdés elsődlegesen az arabok által indított háborúk következménye, de ekkora nem zsidó tömeg befogadása azért sem lehetséges, mivel az ország elvesztené zsidó jellegét, a palesztinok kivándoroltatásával csupán lakosságcsere történt, mivel közel azonos számú, arab országokból menekülő zsidót kellett befogadni, végül ekkora tömeg eltartására képtelen a gazdaság. Az izraeli érvelés és politika tárgyi és erkölcsi tekintetben kétségkívül támadható. Megalapozottnak látszó történészi érvek szólnak amellett, hogy már Izrael alapítása előtt létezett a cionista vezetők által kidolgozott etnikai tisztogatás terve, amellyel üres, a későbbiekben pedig etnikailag egységes területeket kívántak létrehozni a zsidó telepesek számára. Feltehetően Ben Gurion szóbeli utasítására kezdődtek meg 1948 októberében a módszeres evakuálások, ezek során mészárlásokra is sor került, a szakirodalom 24 ilyenről tud.⁹

A politikai iszlám számára a keresztes háborúk kora, a gyarmati uralom és a mai helyzet egy-egy stációt képvisel a Nyugat iszlám elleni agressziójának egységes vonulatában. A Nyugat Izrael létrehozásával elkövette a moszlimok szemében legsúlyosabb főbűnt, amivel megszilárdította az eredetileg inkább ellentétesnek látszó pánarab nacionalizmus és pániszlámizmus összekapcsolódását. A moszlimok többsége már az első Öböl-háborút is iszlámellenes agressziónak látta. Az, hogy számos arab állam, köztük Egyiptom és az Öböl Menti Arab Államok Együttműködési Tanácsának (GCC)¹⁰ tagjai kényszeredetten a nyugati szövetségesek oldalára álltak, kézenfekvővé tette a következtetést, hogy vezetőik a nyugati imperializmus ügynökeivé szegődtek.

A hidegháború végével csökkent az arab világ fontossága a nemzetközi politikában. A szovjet blokk széthullásával biztonsági garanciák, katonai, gazdasági támogatások, piacok mentek veszendőbe, az euroatlanti politikában pedig felértékelődött a volt szovjet övezet jelentősége. Az iszlám világban megfogalmazódott a félelem, hogy az egypólusú világban Oroszország betagozódásával új iszlámellenes egységfront jöhet létre. Áttételesen erre utalt, hogy az orosz és szerb tömeggyilkosságokra Csecsenföldön, illetve Boszniában a Nyugat felemásan reagált, sokak számára úgy tűnt, hallgatólagosan támogatta az atrocitásokat. Bár az afganisztáni, csecsenföldi és boszniai háborúk győzelmeket is hoztak, a világgazdasági trendek a 90-es években hátrébb sorolták a moszlim világ jelentős részét. Mindez jelentősen hozzájárult a politikai iszlám további erősödéséhez.

A konkurens civilizációkkal való összecsapás és ezek elpusztításának prognózisát a hidegháború korábbi ideológusai, a 70-es évek modernizációs elméleteinek egyik vezető teoretikusa, Samuel Huntington és tanítványa, Fukuyama siettek ideológiai formába önteni:

„Az emberiséget megosztó nagy különbségek és konfliktusok fő forrásai kulturális természetűek lesznek. Bár a nemzetállamok továbbra is a világpolitika leghatékonyabb alakítói maradnak, de a globális politika alapvető konfliktusai különböző civilizációkhoz tartozó nemzetek és államszövetségek között bontakoznak ki. A civilizációk összeütközése jellemzi majd a világpolitikát”.¹¹ Az iszlámellenes súlypontra rávilágít Fukuyama egyik 9/11 utáni írásában: „Az iszlám világ ma egy jelentős szempontból különbözik a világ többi nagy kultúrájától, (…) egyedül itt születnek (…) fundamentalista mozgalmak, amelyek nemcsak a nyugati politikát utasítják el, hanem magát a modernitást és a vallási toleranciát is. (…) Mi az oka az ilyen típusú iszlám integralizmus hirtelen felbukkanásának? Szociológiai szempontból az okok (…) hasonlóak azokhoz, amelyek a fasizmus elterjedéséhez vezettek a 20. század eleji Európában. (…) Az (…) iszlám fasizmus (…) nagyobb kihívást jelent, mint hajdan a kommunizmus”.¹² Huntington nem köntörfalaz, kijelenti, hogy a Nyugat problémája nem csupán a fundamentalizmus, hanem az iszlám maga, amely önálló civilizáció; a moszlimok meg vannak győződve kultúrájuk felsőbbrendűségéről, és képtelenek elviselni alárendelt hatalmi helyzetüket; miután két ízben is kétségessé tették a Nyugat létét, a Nyugatnak az iszlám egészét kell feltartóztatnia: „A hidegháború helyét elfoglalták az iszlám háborúk. Az ezek részét képező terrorizmus, gerillaharcok, polgárháborúk és államok közötti feszültségek (…) összekapcsolódhatnak, kolosszális méretű összecsapáshoz vezetve az iszlám és a Nyugat (…) között. (…) Az új háború tehát (…) nem is (…) új, csak a moszlimok által elkövetett korábbi erőszak eszkalációja”.¹³

Ezzel a hidegháború ideológiája helyébe új, világméretű konfrontációs ideológia lépett, amely a Nyugat számára megteremtette a moszlim világot a terrorizmussal, elmaradott, primitív és agresszív diktatúrákkal egybemosó médiapropaganda igényesebb politológiai okfejtésen nyugvó hátterét. Ez a propaganda az USA médiáiban és kommersz szórakoztatóiparában, különösen a filmiparban, a 80-as évek elejétől egyre erősebben jelentkezett, miközben Európa még a multikulturalizmus lázában égett.

Amikor Huntington fellépett régóta érlelődő prognózisával, még távolról sem volt egyértelmű, hogy az hamarosan félhivatalos állásponttá válik, csak bennfentesek sejthették, hogy felülről sugalmazták. Felmerül a kérdés, vajon Fukuyama és Huntington tisztában voltak-e vele, hogy egy új totalitarizmus ideológiáját alapozták meg. Éles kritikákat kaptak ugyan, de ezek elsiklottak a lényeg felett. Azt vetették a szemükre, hogy a politikai indítékból a hidegháborús ideológia pótlékát alkották meg, hiszen az iszlám nem jelent civilizációs fenyegetést, inkább defenzívában van. A veszélyt sokkal inkább az önmegvalósító előítéletből fakadó nemzetközi konfliktusok provokálói jelentik. A hidegháború kiszolgálói, akárcsak a közel- keleti államok pénzügyi és katonai támogatást kolduló vezetői, mérhetetlenül eltúlozzák a fenyegetést. A politikai iszlám legfeljebb a helyi uralkodó rétegeket fenyegeti, hiszen nincs önálló szervezete, közös programja, katonailag komolytalan. A kritikusok szerint tévedés, hogy az iráni forradalommal az iszlám világ kvázi háborúba kezdett a Nyugattal szemben, még ha igaz is, hogy egyes moszlim államok szponzorálják a terrorizmust. A legtöbb iszlám állam azonban nem támogatja a terrorizmust, hanem saját és polgárai védelmében küzd ellene¹⁴ – érveltek.

A harcoló iszlám sem maradt adós a válasszal, egyszerre felelte meg a civilizációk harcának ideológusai és bírálóik által feszegetett kérdéseket. Oszama Bin Laden és más iszlámista vezetők részéről 1992-től sorra hangzottak el Amerika-ellenes felhívások, majd 1996-os nyilatkozatukban kimondták, hogy az USA az iszlám ellensége, amelynek katonáit ki kell űzni az iszlám földjéről, különösen a megszentelt földnek számító Szaúd-Arábiából. A nyilatkozat dicsőítette az amerikaiak elleni öngyilkos merényletek elkövetőit. 1998. február 23-án az Al-Kudsz al-Arabi Londonban megjelenő száma nyilvánosságra hozta a Zsidók és Keresztesek Ellen Harcoló Nemzetközi Iszlám Dzsihád Front kiáltványát, amely felszólított minden hithű moszlimot, hogy „ölje az amerikaiakat és prédálja fel javaikat mindenütt …”, mert szent iszlám területeket tartanak megszállva, irtóháborút folytatnak az iraki nép ellen, kiszolgálják és védelmezik a zsidó törpeállamot, és fel kívánják darabolni az arab világ jelentősebb hatalmait. A harc végső célja Jeruzsálem és Mekka felszabadítása, a zsidó állam és az USA-val szövetséges arab rendszerek megsemmisítése. A kiáltványt Oszama Bin Laden, harcostársa, Ayman al Zawahiri egyiptomi orvos, valamint pakisztáni és afgán Dzsihád-vezetők írták alá. Egy valamivel későbbi interjújában Bin Laden kijelentette: az amerikaiak a világ legaljasabb tolvajai és terroristái, ezért a moszlimok számára akár egyetlen amerikai katona elpusztítása minden másnál fontosabb lehet, de a civilek is célpontnak minősülnek. Elismerte felelősségét amerikai érdekeltségek ellen korábban elkövetett nagyszabású merényletekért, és kijelentette, hogy a „harc hamarosan Amerika földjére fog áttevődni”.¹⁵ A kiáltvány komolysága 2001. szeptember 11-én vált világossá.