Az iszlám önmagát nemcsak vallásnak, hanem mindenekelőtt civilizációnak tekinti.³ Mint minden tradicionalista és kollektivista kultúra, az egyén létét egy hosszan tartó történelmi folyamatosság részeként érti meg, amely csak a közösség részeként, a nemzedékek láncolatában nyer értelmet. Ezzel az egyén és közösség önazonosítása számára szélesebb szellemi horizontot nyit, mint a nyugati individualizmus. A nyugati ember a történelmi horizontból csak a saját létidőszakát képes megélni, az őt megelőző és követő fejlődésről legfeljebb tudomása van, köze lényegében nincs hozzá. Az iszlám attól a ponttól keltezi önmagát történelemként, amikor a babona világából átlépett az Isten által bevilágított univerzális világba, az üdvtörténetbe. A korábban létezett törzsi és antik világ ezért lényegtelen egykori létező, amelyről az embernek tudomása van, de köze nincs hozzá, nem történelem, hanem történelemelőttiség. Ezt a kulturális tudatállapotot a kereszténység sohasem volt képes elérni. A moszlim önértelmezés számára a nacionalizmus, ahogy azt Európából ismerjük, szintén periferikus jelenség, hiszen számára a civilizáció tagozódik történelmi, igazgatási okokból és átmenetileg országokra, de az igazgatási határok nem kérdőjelezik meg az iszlám közösség egységét. Jellegzetes példája ennek, hogy az irak–iráni háborút mindkét fél a hitetlennek (kaafir) minősített másik ellen vívta, és nem perzsa az arab ellen (ami tekintettel e hadseregek és országok etnikai összetételére, nehéz is lett volna). A fentiekből következik, hogy a politikai iszlám és az abból kinövő harcoló iszlám elsődlegesen nem vallási jelenség, hanem az iszlám civilizáció jelensége, attól nem választható el.

Vita folyik arról, vajon a politikai iszlám folytonosságot vagy törést képvisel- e az iszlám történetében. A harcoló iszlám képviselői saját önazonosságuk és a társadalmi szimpátia megőrzése érdekében a kontinuitást hangsúlyozzák, amivel – ebben a részkérdésben – azonos platformra kerülnek az iszlám egészét hosszan tartó, agresszív, emberellenes tömeghisztériának beállító, az iszlámellenességhez démonizáló beállításokkal érveket szállító globalistákkal, fundamentalista judaistákkal, illetve keresztényekkel. A legtöbb arab ország politikai vezető rétege, az iszlám liberalizmus képviselői, valamint a külföldön élő iszlám közösségek érthető okból a diszkontinuitást hangsúlyozzák. A kontinuitást hangsúlyozók szerint az iszlámban eredendően benne rejlett a militarizmus, amelyet a fundamentalizmus teoretikusai összefűztek az iszlám újjászületés gondolatával, ezért a fundamentalista terror megjelenése törvényszerű volt. Kritikusaik szerint a politikai iszlám a jelenkori helyzet produktuma, jelenkori kérdésekre keres választ, tradicionalizmusa csupán ideológiai elem, ezért nincs lényegi összefüggés a gyarmatosítás előtti iszlám és a politikai iszlám között. A világpolitikai és világgazdasági trendek, a globalizáció által okozott hátrányok, valamint a világi moszlim államok gazdasági, társadalmi és politikai csődje, nemzeti fejlesztési stratégiáik kudarca, uralkodó osztályaik tehetetlensége teremtette meg a ma már a hatalom várományosaiként fellépő politikai iszlámot éltető társadalmi közeget. Mintegy jelezve azt a jelentős tudományos erőfeszítést, amelyet a modernizálódó távol-keleti országok tesznek a nemzetközi modernizáció szerkezetének tanulmányozásában, érdemes idézni egy koreai elemzőt: „Az iszlám fundamentalizmus közvetlenül a moszlim társadalmakra nehezedő külső nyomásra és ezek belső válságára reagál, egyszerre társadalomreformer és üdvtanokon nyugvó mozgalom”.⁴

A gyarmati időszak lezárulását követően az iszlám világ uralkodó elitjei – mialatt a Távol-Kelet rohamosan modernizálódott – valóban nem voltak képesek végrehajtani a politikai, gazdasági és társadalmi modernizációhoz szükséges reformokat, amelyek e társadalmakat versenyképessé tehették volna nemzetközi és nagy-regionális színtereken. A moszlim országok többségének társadalma szegény, gazdasága kiegyensúlyozatlan, kiszolgáltatott, katonai potenciálja gyenge. Egyes államok a szocialista modernizációs modellt utánozva leképezték a kommunista diktatúrák pártapparátusait. Más országok, például a magas bevételekkel rendelkező Öböl menti államok a modernizáció kapitalista, sőt jóléti modelljével kísérleteztek. Ismét máshol egymást váltogatta a szovjet és nyugati orientáció, míg végül mindkettő zsákutcába jutott. Eközben forrásaikkal pazarló módon bántak, jövedelmeik nagy részét fegyverkezésre és alacsony gazdasági hasznot hozó grandiózus projektekre költötték. Virágzott a korrupció és a nepotizmus, a nyugati típusú nemzetállam eszméje, amelynek az egyéni és közösségi érdekeket megjelenítő szerepét a kortárs Közép-Kelet talán sohasem értette meg egészen.

Izrael állam megalapítása óta a vele szemben álló arab hadseregek minden háborúban vereséget szenvedtek. E katonailag kevéssé hatékony hadak ma leginkább belső karhatalmi feladatokat látnak el a diktatórikussá merevedett politikai rendszerek védelmében, fő funkciójuk az uralkodó elitek hatalmának fenntartása. Az arab haderők Izraellel szembeni alacsony hatékonysága megrázóan hatott a tömegekre, amelyek egyesült katonai akciót vártak Palesztina felszabadítása érdekében. Az Izrael elleni fellépés helyett azonban az arab elitek több figyelmet fordítottak egymás közti vitáik intézésére és hazai ellenzékeik leküzdésére.

Arra a kérdésre, zsákutcába jutott-e a moszlim társadalmak modernizációja, mégis nemmel kell válaszolnunk. A modernizáció nem jutott zsákutcába, de rendkívül súlyos kiegyensúlyozatlanságokat mutat. A moszlim társadalmaknak 1945-től máig olyan halmozott és rohamosan tovább halmozódó modernizációs kihívásokkal kellett szembenézniük, amelyeket fejlettségi szintjük figyelembevételével tényszerű okokból lehetetlen volt egyidejűleg megoldani. Míg az államilag szabályozott és irányított – főként gazdasági szempontú – modernizáció akadozott, a modernizáció spontán folyamatai pusztító gyorsasággal törtek rá a társadalomra, az szinte belezuhant a modernitásba, miközben az alkalmazkodáshoz szükséges idő és kapacitás hiányzott. Miután a modernizációhoz fűződő túlzott nemzeti, közösségi és egyéni elvárások nem teljesülhettek, az uralkodó elitek, ideológiák és politikák leértékelődését kísérő kiábrándultság széles rétegeket terelt a radikális iszlám felé, amelytől a megrokkant politikai és társadalmi rendszer megerősítését, új, a hagyományokkal összhangban álló modernizációs alternatívát remélnek. A nyugati mintájú politikai reformtörekvések kudarca nyomán hiteltelenné vált az iszlám liberalizmus áramlata, amelyet többek között Salman Rushdie, Naguib Mahfouz, Farag Foda⁵ neve fémjelzett. A felvilágosult, nyitott iszlám hirdetői fenyegetett kisebbséggé váltak, egyesek, köztük Farag Foda, fundamentalista merénylők áldozatai lettek. Az események mögött kullogó európai teoretikusok e liberális erőket támogatnák a média útján a fundamentalizmussal szemben, azt bizonyítandó, hogy a fundamentalizmus nem tarthat igényt az iszlám kizárólagos képviseletére. Ilyenfajta együttműködésre még leginkább a török és az euroatlanti világban letelepedett, integrált moszlim értelmiség részéről van – igen korlátozott – fogadókészség, hiszen ezt a csoportot új hazájában a radikális iszlámmal való, régi hazájában az ellenséges Nyugattal való azonosítás fenyegeti. A liberális moszlimok az iszlám toleranciára építve le szeretnék rombolni a Nyugatról az iszlámban kialakult képet, és a Nyugaton a terrorista iszlámról kialakított médiamítoszt, segíteni igyekeznek az európai moszlimok beilleszkedését a többségi társadalmakba. Hangjuk többnyire pusztába kiáltott szó marad, hiszen a jelenlegi helyzetben a korábban mérsékelt iszlám is egyre radikalizálódik, visszahúzódik korábbi kooperatív pozíciójától.

Ahogy a korábbi totalitarizmusok, kommunista, fasiszta mozgalmak esetében, úgy a politikai iszlám esetében is feltehető a kérdés, honnan az a vonzerő, amellyel a társadalom minden rétegében követőkre talál, magasan képzett értelmiségieket is csatlakozásra bír. A kérdést semmiképpen sem lehet elintézni a lumpenértelmiség frázisával. A képzett, gyakran diplomás állástalan vagy végzettségéhez képest alacsony munkakörben dolgozó, viszont magas karrierelvárásokkal rendelkező bürokrata és gazdasági értelmiség jelentős tömeget képvisel az iszlám társadalmakban, és fontos összetevője lehet az iszlám forradalmi mozgalmaknak. Hiba volna e csoportok motivációit kizárólag anyagi helyzetükből és státusukból levezetni, hiszen az eszmei vonzalmak éppen ebben a társadalmi csoportban különösen jelentős hatóerőt képviselnek. A politikai iszlám szuggesztivitása, lelki kisugárzása mély hatást gyakorol az uralkodó elitek ifjabb csoportjaira is, és – ahogy az a szeptember 11-ei merényletek résztvevői és előkészítői példáján jól szemléltethető – különösen hatékony a Nyugaton élő moszlim fiatalság esetében.

E vonzerő okai között persze felsorolhatóak az ismert szociológiai tényezők. Az Európában élő moszlim bevándorlók többségének és gyermekeiknek nem sikerült teljesen, olykor még részlegesen sem integrálódni új környezetükbe, ezért elszigetelt közösségekbe tömörültek, amelyek folyamatosan töltődnek fel újabb bevándorlócsoportokkal. E csoportok és lakókörnyezeteik halmozottan mutatják a modern nemzetközi migráció valamennyi rizikótényezőjét.⁶ A bevándorlók többsége szegény országok alulfejlett régióinak szegény rétegeiből, tehát eleve halmozott hátrányokkal érkezik szinte időugrással és nemritkán illegálisan a hipermodernitásba, ahol a nyelvi, kulturális és faji korlátok szükségképpen elszeparálják őket. Gyermekeik kétszeresen is elidegenedettek: a többségi társadalom nyújtotta iskoláztatás és kulturális környezet hatására eltávolodnak szüleik nemzedékétől és kultúrájától, de magasabb iskolai végzettségük birtokában is gyökértelenek, esélytelenek maradnak a befogadó kultúrában. A lavinaszerű társadalmi mozgások miatt hasonló ellentmondások kínozzák a modernizálódó iszlám államok otthon élő ifjú nemzedékeit is. A szociális depriváció otthon és idegenben azonban távolról sem magyarázza, legfeljebb aláfesti a fundamentalista iszlám kisugárzását.

Eltérően a keresztény világtól az iszlámban a modernség és hagyomány közötti egyensúlyozás, a bizonytalanságok relativista elviselésének és megoldásának pszichotechnikái nem fejlődtek ki. A politikai iszlám szellemi ereje a feszültségeket feloldó, a teljességet megragadó világmagyarázatból származik. Képes az anyagi világon túli és e világi létet, a közösség és egyén társadalmi helyét és feladatait kemény struktúraként bemutatni, didaktikusan pontos önmeghatározási lehetőséget, küldetést, cselekvési irányokat, új integritást kínálni a modernitás csapdájában vergődők számára. Túlmutat a hagyományos politikán és vallásosságon: egyszerre politika és teológia. A hagyományos iszlám azt tanítja az embereknek, hogyan élhetnek harmóniában Istennel, a politikai iszlám új rendet formál. Ez a lelkesültség vonzza azokat, akik úgy érzik, a szegény moszlim tömegek vagy a moszlim világközösség érdekében kell fellépniük, áldozatot hozniuk. E mozzanatokból érthető meg az öngyilkos merénylő pszichológiája is. A politikai iszlám ideológiájában, szociális összetételében, módszertanában számos szerkezeti hasonlóságot mutat a két világháború közötti európai forradalmi mozgalmakkal. Emlékezetes, hogy polgári családok művelt gyermekei fegyverrel harcoltak a proletariátus vagy a nemzet nevében a kapitalizmus ellen. A kommunisták a kapitalista imperializmus helyi komprádor burzsoázia által támogatott világméretű összeesküvésében hittek – nem is teljesen alaptalanul. Ugyanígy hisznek – szintén nem teljesen alaptalanul – a harcoló iszlám hívei abban, hogy társadalmaik gyengesége a Nyugat összeesküvésére vezethető vissza, ezért az iszlám világot vissza kell hódítani az elnyomottak számára, csak ezt követheti az életminőség javítása. Ezért paradox módon ma a harcos iszlám minden veresége, de minden győzelme is az iszlám forradalom erősödését eredményezi: egy harcoló szervezet szétverésével számos másik keletkezik, egy halott harcos helyébe számos másik áll.