A nemzetközi terrorizmus fogalma társadalomtudományos értelemben nem definiálható, üres fogalom. Tartalmi és formai összetevőiket tekintve merőben eltérő csoportok, mozgalmak, politikai entitások és nemzetközi jogi szubjektumok formális békehelyzetben polgári vagy katonai célpontok elleni jogszerűtlen, konspiratív, de az alkalmazók által indokoltnak tekintett irreguláris fegyveres tevékenységét öleli fel. A terrorizmus a fennálló nemzetközi politikai rendszerben nem különös és átmeneti jelenség, hanem rendszerspecifikum, a globalizált világ egyenlőtlen gazdasági, politikai, szociális, kulturális rendszereiben és alrendszereiben szükségszerűen jön létre: e rendszerek egyes gyengébb résztvevői valóságos társadalmi problémákra megoldást keresve terrort alkalmaznak, vagy ezzel fenyegetnek a domináns szereplőkkel szemben. A terrorizmus leküzdésére a jelenleg alkalmazott köz- és nemzetbiztonsági eszközök csak korlátozottan alkalmasak. A prevenció elsődleges eszközrendszere nem katonai vagy rendészeti, hanem a hatalmi, tehát a kulturális, politikai és gazdasági jogosítványok és esélyek mainál egyenletesebb leosztásában rejlik a helyi, regionális és nemzetközi szinteken.¹

A totalitárius mozgalmak és politikai rendszerek, amelyek a politikai, gazdasági és szociális realitás konszenzusos-kooperatív átalakításának lehetőségét elvetik, és a nemzetközi alá- és fölérendeltségi viszonyok erőszakos megváltoztatására törekszenek, a 19. század kezdete óta jelentkeznek. A radikális bal- és jobboldal ideológiáit társadalomfilozófiáik és céljaik különbségei ellenére összefűzi, hogy egy isteni vagy természeti meghatározottságú ideális társadalom elérését tűzik ki célul, amelynek erőszakos megteremtésére, tekintélyelvű vezetésére, az érdekek kiegyensúlyozására a kiválasztottak szűk köre hivatott. Nem hagyományos politikai ideológiák ezek, inkább totális utópiák, a lét teljességére reflektálnak, valóságos és teljes életvilágot teremtenek. Az iszlám fundamentalizmuson nyugvó politika, amely a modernitással és globalizációval szemben nyújt átfogó világnézetet, a totalitarizmus harmadik nagy hullámának tekinthető. A harcoló, politikai, integrista iszlám vagy iszlámizmus fogalmaival leírt jelenséget a politikai és tudományos korrektség követelményeit figyelembe véve legcélszerűbb iszlám forradalomnak nevezni.

Biztosak lehetünk benne, hogy a politikai iszlám a következő nemzedékek életében meghatározó nemzetközi tényező lesz, kevésbé lehetünk azonban bizonyosak a politikai iszlám múltját illetően. Egyes teoretikusok a politikai iszlám felemelkedésének döntő mozzanatát az 1979-es iráni fordulatban látják, amely létrehozta a modern világ első teokratikus iszlám köztársasági államát. Ez azonban legfeljebb határkő, amely a politikai iszlám világjelentőségűvé válását jelezte. Legfontosabb üzenete az volt, hogy a Nyugat által támogatott kormányzatok nem csak Latin-Amerikában, hanem az iszlám világban is legyőzhetőek, a politikai iszlám sikeres modernizációs alternatíva lehet. A korábban mérsékelt iszlám csoportok ekkor radikalizálódtak, illetve tettek szert jelentős társadalmi befolyásra. Ekkor jött létre a Hezbollah Libanonban, a Hamasz Palesztinában, a FIS Algériában, a Táliban Afganisztánban, a NIF Szudánban. A totalitarizmusok egymással kölcsönhatásban 1900 és 1950 között váltak kiforrott ideológiákká, illetve politikai rendszerekké, ezért kézenfekvő a politikai iszlám kialakulásának kezdeteit is ebben az időszakban keresni.

A politikai iszlám számos országos, regionális és nemzetközi politikai, társadalmi, gazdasági tényező együtthatása következtében jött létre. Bár az iszlám lényegileg ötvözi a politikát és a hitéletet, az iszlám forradalom az iszlám világ modern történelmében gyökerezik, amely a Nyugat beavatkozási kísérleteinek és az erre adott reakciók történeteként is felfogható. Az első világháborúban széthullott Oszmán Birodalom az iszlám világ egyesítője, nagy-regionális centruma, politikailag, vallásilag univerzális állam volt. Szétesésével, akárcsak az Osztrák–Magyar Monarchia helyén, tátongó űr maradt, amelybe a győztes hatalmak támogatását élvező politikai erők képében benyomult a káosz. A közép-keleti régió új államainak vezetői a nyugati modernizációs mintákban keresték államaik felemelésének eszköztárát, állam és egyház szétválasztására, az iszlámnak a hitéletbe való visszaszorítására törekedtek. Válaszul az átpolitizálódott iszlám szembefordult a világi hatalommal, a kormányzás és törvényesség iszlám formáinak visszaállítását követelte, a politikai, társadalmi és kulturális modernizációt lopakodó nyugati imperializmusként leplezte le, amely az iszlám társadalmakat a hanyatlás és elmaradottság felé sodorja. A mai politikai iszlám erők földrajzi helyüktől függetlenül alapvetően osztják a következőkben röviden összefoglalt nézeteket:

Az iszlám az állam, a társadalom és az egyén létét, feladatait átfogóan megragadó és szabályozó eszme, alapja az Isten által sugalmazott Korán és a Próféta személyes példája (sunnah). Az iszlám jog (sharia) a moszlim élet zsinórmértéke. A moszlimok hivatása az isteni törvény megvalósítása, Isten országának helyreállítása, ami hatalommal és jóléttel fogja megajándékozni a moszlim közösséget az e világi és túlvilági létben. Az iszlám útját elhagyó, nyugati, materialista, kapitalista és marxista eszmék szolgájává szegődő iszlám társadalmak szolgaságra jutnak. A tudomány és technika eredményeit az iszlám célok szem előtt tartásával kell felhasználni, főként a nyugati értelemben vett társadalmi modernizáció és szekularizáció ellenében. Az elvi és gyakorlati síkon folyó harc célja az istentelen, romlott Nyugat szétzúzása, amely szöges ellentéte az iszlámnak.²

A modern politikai iszlám tevékenységi területei három részre bonthatóak. A harcoló iszlám értelmezése szerint a Nyugat közvetve és helyi politikai szövetségesei segítségével közvetlenül az iszlám hanyatlását segíti elő, ezért különbségtétel nélkül hadat visel ellenük. A terroristák célpontjai saját országaik kormányhivatalai és külföldi érdekeltségek. illetve személyek. A szociálaktivista iszlám fegyveres harc helyett társadalompolitikai és szociális tevékenységet folytat az elmaradott vidékek és a városok szegény lakossága körében, a tömegeket a vallási közösségen keresztül mobilizálja. Iskolákat, kórházakat, karitatív létesítményeket és más ellátórendszereket épít ki, ezeken keresztül terjeszti az iszlám forradalom szellemét. Sikerrel képes behatolni az államigazgatásba, közfunkciókat vállal magára, de ezeket le is választja az államigazgatásról. A harmadik csoport, a legális iszlám, jogszerű pártpolitikai eszközökkel képviselteti magát a nemzetgyűlésekben, önkormányzati testületekben, a fennálló politikai renden belül, széles társadalmi támogatottságra támaszkodva képviseli az iszlám társadalmi reform gondolatát. Algériában az 1992. évi választásokon az Iszlám Üdvfront (FIS) kormányhatalmi tényezővé vált volna, ha a hadsereg ezt meg nem hiúsítja, a libanoni Hezbollah pedig szintén jelentős választási sikert aratott. A három aspektus az egyes szervezetekben eltérő arányt képvisel. Ezek idő, hely és a pillanatnyi társadalmi, politikai helyzet függvényében átfedik egymást, összefonódnak, szétválnak, vagy taktikai elemként jelentkezhetnek.