Kevés olyan elhúzódó konfliktus van a világon, mint a koreai, amelynek rendezését a hidegháborús beidegződések immár több mint fél évszázada akadályozzák. A történelem paradoxonja, hogy a kétpólusú világ megszűnése után húsz évvel a probléma mint a „hidegháború utolsó szigete” él tovább. Ez két komoly veszélyt hordoz magában a Koreai-félsziget és a térség biztonságára nézve: a katonai eszkalációt és Észak-Korea összeomlását.² Az ellentmondásos helyzet jobb megértéséhez szükséges megvizsgálni a „koreai kérdés” eredetének és történelmi változásainak sajátosságait.

A 2. világháborút követően a szövetséges hatalmak³ a japán gyarmati uralom alól felszabadult Koreát, ideiglenes jelleggel két megszállási övezetre osztották, ami 1948-ban a hidegháború logikája szerint két különálló állam létrehozásához vezetett. A koreai háború, majd a két különböző modernizációs rendszer versengése, ami két antagonisztikus identitás kialakulásához vezetett, rendkívüli mértékben bonyolulttá tette a konfliktus kezelését. Abban egyetértenek az elemzők, hogy a koreai kérdés végső megoldása, a hidegháború e különös maradványának felszámolása csak az ország újraegyesítése útján képzelhető el. Azt viszont már sokan vitatják, hogy az egyesülés útjában álló akadályok lebontása alapvetően a koreaiak kezében van annak ellenére, hogy a külső tényezők jelentős befolyással bírnak az események menetére.

A belső tényezők vizsgálatánál nem lehet eltekinteni attól a mély szakadéktól, amely a két országrész között az elmúlt fél évszázadban kialakult nemcsak a gazdasági fejlettség és életszínvonal tekintetében, hanem a társadalmi-politikai és mentális beidegződésekben is. A két Korea eltérő identitását, függetlenül annak ideológiai-politikai természetétől, realitásként kell elfogadni, mert csak ezáltal biztosítható a feszültség oldása, a bizalom minimális szintjének megteremtése.

Az identitásbeli különbségek vizsgálatánál figyelembe kell venni, hogy a különválás után mindkét országrészben diktatórikus rendszer alakult ki, ellentétes ideológiák alapján. Míg azonban Dél-Koreában nyitva maradt az út a demokratizálódás irányában – amit a Kim de Dzsung-féle mozgalom sikere a gyakorlatban is bizonyított –, addig Észak-Koreában a rendszer természetéből adódóan erre minimális az esély. Mindazonáltal az elmúlt 15 év tanúsága szerint, nem célravezető az újraegyesítést a phenjani rendszer összeomlására építeni, ugyanis nagyobb a valószínűsége egy reformorientált (kínai vagy vietnami típusú) rendszer kialakulásának.

Az egyesítési törekvések fejlődésében két fő szakaszt különböztethetünk meg. A koreai háborút és a hidegháborút magában foglaló időszakaszban mindkét fél az erőszakos beolvasztást tekintette követendő célnak. 1990-től fokozatosan tért hódítanak a realitások elismerésén alapuló egyesítést célzó elgondolások. Ez a tendencia azonban ellentmondásokkal terhes, mert az északi és déli koncepciók tanúsága szerint egyelőre egyik fél sem kíván lemondani saját rendszere megvédéséről.

A koreai kérdés egyik fő jellegzetessége a belső és külső tényezők igen szoros összefonódása. Földrajzi helyzeténél fogva Korea történelme során gyakran, de különösen a 19. század végétől a külső hatalmak érdekeinek ütközőpontjává vált. A koreaiak maguk is valamifajta isteni elrendeltetésnek tekintik ezt a speciális helyzetet, s ismert népi mondásukkal a nemzet sorsát egy „harcoló bálnák között hánykolódó rákéhoz” hasonlítják.⁴ A koreai háború a mai nagyhatalmi konfliktusok gyújtópontjába helyezte a Koreai-félszigetet, ahonnan immár több mint fél évszázada nem tud kikerülni. Az 1990-es évek elején lezajlott radikális világpolitikai változások csak annyiban hoztak változást, hogy a nagyhatalmi vetélkedés ideológiai síkról egyre inkább geopolitikai síkra terelődött át, s a kelet–nyugati (szovjet–amerikai) szembenállást a kelet-ázsiai (kínai– amerikai) pozícióharc váltotta fel, még ha ez a felszínen nem is annyira szembetűnő. Ez a koreai konfliktuskezelést és az újraegyesítési folyamatot rendkívül bonyolulttá teszi.

A külső tényezők vizsgálatánál a két fő érintett hatalom, az Egyesült Államok és Kína törekvései a legfontosabbak. A feszültség feloldása, a kialakult patthelyzetből való kiút alapvetően Észak-Korea sorsától függ, ezért kell hangsúlyosan foglalkozni a phenjani rendszerhez való viszony politikai és morális-etikai dilemmáival (elismerni vagy elszigetelni, segélyezni vagy blokád alá vonni). Tekintettel az amerikai–dél-koreai szövetségesi viszonyra, a fenti kérdésekre adandó válaszok nagyban befolyásolják az újraegyesítés módját és menetrendjét is.

Napjaink egyik ismert Korea-szakértője azt találta írni, hogy Korea kivételes eset a világtörténelemben.⁵ Ezzel a merész megállapítással kívánta kiemelni azt a kivételes teljesítményt, amelyet az ország rövid 2-3 évtized alatt nyújtott a 19. század végétől 1960-ig tartó időszak alatt elszenvedett példátlan történelmi hányattatásai után. A Koreai-félszigetet is elérő modern gyarmatosítás megjelenéséig Korea mintegy kétezer éven át önálló királyságként fejlődött, saját közigazgatással, nyelvvel, sajátos kulturális jegyekkel, buddhista és konfuciánus műveltséggel. A koreaiak büszkén vallják magukat a klasszikus keleti, azaz a kínai kultúra közvetítőinek a térségben. Az ország több középkori emlékét az UNESCO a kulturális világörökség részének nyilvánította. Stratégiai fekvése folytán gyakran vált kínai, mongol és japán katonai inváziók célpontjává, de függetlenségét sohasem veszítette el. A 16. század végi japán támadás, majd a mandzsu betörések hatására a koreai királyok szigorú bezárkózási politikát léptettek életbe a külföldiekkel szemben, ami miatt Koreát gyakran a „remete királyság” vagy „remete nemzet” névvel illették.⁶ (Ezt a jelzőt jelenleg Észak-Koreára is használják, történelmi párhuzamba állítva izolacionista politikáját.)

Az igazi megpróbáltatások Korea számára a 19. század végén kezdődtek, amikor a gyarmatosító hatalmak ágyúnaszád-diplomáciával és egyenlőtlen szerződések kikényszerítésével megnyitották a „remete királyságot” a külvilág számára. A félsziget feletti politikai ellenőrzés megszerzéséért három szomszédos ország: Kína, Oroszország és Japán versengett, és ez 10 év alatt két háborút eredményezett. Az 1894–95-ös kínai– koreai háború kiütötte Kínát a versenyből, és ezzel pontot tett az évszázadokon keresztül fennálló kínai–koreai hűbéresi viszony végére, ami egyébként nem érintette a koreai uralkodóházak autonómiáját, tehát az ország tényleges függetlenségét. Az 1904–1905-ös orosz–japán háborúban elszenvedett orosz vereség viszont megnyitotta az utat Japán előtt Korea gyarmati leigázásához (és a későbbi, Kína elleni terjeszkedéshez). A Korea számára végzetes 1905-ös évhez egy különös történelmi epizód kapcsolódik, amelyet sok koreai máig is az ún. első amerikai árulásként⁷ tart számon. A Theodor Roosevelt közvetítésével tető alá hozott orosz–japán békeszerződés ugyanis szentesítette Japán koreai előjogait, a titkos amerikai–japán külügyminiszteri megállapodás pedig rögzítette Japán koreai dominanciájának elfogadását, cserében az Egyesült Államok Fülöp-szigeteki gyarmati uralmának elismeréséért.

Korea gyarmatosítása két fázisban ment végbe. Az első szakasz 1905- ben a protektorátusi rendszer bevezetésével kezdődött, majd 1910-ben Japán formálisan is annektálta az országot. Korea önálló államisága megszűnt, miután uralkodóját menesztették és az ország a Japán birodalom részévé vált. A koreai nemzet történelmének mélypontjához érkezett. A japán gyarmatosítás módszereiben kegyetlen és megtorló, az ország kizsákmányolásában szisztematikus és következetes volt. Erőszakos asszimilációs politikája időszakonként, így az 1930-as évek végétől, még a koreai nemzeti identitás megőrzését is veszélyeztette. A japán uralom évei nem véletlenül hagytak máig is ható mély nyomokat a koreaiak lelkében. A gyarmati időszak azonban nemcsak az elnyomást és a nemzeti megalázást jelentette, hanem egyúttal magával hozta a modern koreai nacionalizmus megszületését. Az 1919. március 1-jei nemzeti felkelés a legismertebb példája a népi ellenállásnak, amely az egész országot mozgósítani tudta a gyarmatosítókkal szemben. Kialakult egy olyan nemzeti értelmiségi réteg, amely megteremtette a történelmi hagyományokra, szellemi értékekre támaszkodó modern koreai művészetet és irodalmat, és élve a japánok által létrehozott modern iskolarendszer, valamint gazdasági infrastruktúra lehetőségeivel, jelentősen hozzájárult az ország általános szellemi modernizációjához.

A koreaiak nagy lelkesedéssel és várakozásokkal fogadták az 1945-ös felszabadulást, de hamarosan rá kellett döbbenniük, hogy a győztes hatalmak nem úgy bánnak országukkal, mint a gyarmatosítás és a háború áldozatával, akinek igazságot kell szolgáltatni. Gyakorlatias katonai megfontolásból ideiglenes jelleggel két megszállási övezetre osztották a félszigetet, ami végül az ország végleges megosztásához vezetett. A koreaiak ezt az újabb sorscsapást az érzéketlen és rövidlátó amerikai politika számlájára írják, de sokan egyszerűen a második amerikai árulásnak tekintik.⁸ Az érzéketlenséget mutatta, hogy MacArthur tábornok első számú parancsa átmeneti jelleggel visszahelyezte hivatalába a japán főkormányzót. Ez olyan felháborodást váltott ki a koreaiak körében, hogy vissza kellett vonni. Koreai kutatók rövidlátó gondolkodással magyarázzák az amerikaiak Koreával kapcsolatos lekezelő magatartását 1945-ben, mert nem érzékelték kellőképpen a félsziget geopolitikai jelentőségét globális politikájukban. Figyelembe véve a távol-keleti hadszíntéren játszott meghatározó szerepét (eltérően az európai hadszíntértől) és a Japán legyőzésében viselt áldozatait, az amerikai vezetésnek módja lett volna érvényesíteni elképzeléseit, de nem volt kidolgozott Korea-politikája, így elmulasztotta a történelmi esélyt egy egységes, demokratikus Korea létrehozására a volt gyarmat helyén. Az eredmény két önálló állam megalakulása volt 1948-ban, két diktatórikus rendszerrel.

1948 vízválasztó volt Korea történetében, mert az ország kettészakítását hozta és egyenesen vezetett a koreai háborúhoz. A megosztás már a hidegháború logikáját tükrözte, és abban egyaránt szerepet játszott az ideológiai alapú belső politikai küzdelem és az ugyancsak ideológiailag motivált nagyhatalmi versengés.

A két nagyhatalom, miután patronáltjaik hatalma konszolidálódott, a koreai problémát rendezettnek tekintették és ezt megszálló csapataik kivonásával demonstrálták is. Holott a „koreai kérdés”, mint a koreai nemzet mérhetetlen szenvedéseinek és a nemzetközi biztonságot fenyegető konfliktusoknak a kimeríthetetlen forrása éppen akkor született meg. A szovjet és az amerikai vezetők első számítási hibájukat ott követték el, hogy nem vették kellően számításba patronáltjaik jellemét, a bátor, harcias és független gondolkodású koreaiak nemzeti sajátosságait, valamint az erős központosított hatalom koreai hagyományait. A két diktátor, a fiatal harcias Kim Ir-szen és az idős, rögeszmés Li Szin-man egyaránt sorsküldetésnek tekintette az ország újraegyesítését saját vezetésük alatt és saját elveik alapján. A külföldi csapatok kivonása után hamarosan polgárháborús helyzet alakult ki a 38. szélességi kör mentén, s a két fél ugrásra készen állt a nagy összecsapásra. A kérdés csak az volt, hogy melyik nagyhatalom adja előbb hozzájárulását az erőszakos egyesítéshez. A legfrissebb források azt tanúsítják, hogy Kim Ir-szen 1950 elején zöld utat kapott Sztálintól, miközben „Li Szin-man lámpáját még csak piros-sárgára állították Washingtonban.”⁹

Szakmai körökben máig vitatéma, hogy mi bírhatta rá Sztálint, hogy hosszú habozás után beleegyezését adja Dél-Korea megtámadásához. Az ugyanis nem kielégítő magyarázat, hogy a kínai forradalom győzelme után Sztálin optimistább lett és kínai közreműködéssel kívánta kompenzálni európai befolyásának visszaesését, mivel közismert volt a szovjet vezető nagyfokú óvatossága és törekvése, hogy mindenáron elkerülje a közvetlen katonai konfliktust az amerikaiakkal. Sztálin tehát abban a meggyőződésében – vagy legalábbis azzal a számítással – hozta meg döntését, hogy gyors győzelem esetén az Egyesült Államok nem avatkozik be. A háború megindítását követő napok azonban rácáfoltak erre a feltételezésre: Truman elnök döntése a beavatkozásról gyors és határozott volt.

Sztálin hibás helyzetfelismerése H. Kissinger szerint nagyhatalmi félreértésen alapult, ugyanis felelős amerikai vezetők részéről (Acheson külügyminiszter és MacArthur tábornok) olyan nyilatkozatok hangzottak el, amelyek kétségessé tették – ha nem is zárták ki egyértelműen – a Dél-Korea megvédése iránti amerikai elkötelezettséget.¹⁰ Mégis kérdéses, hogy a félremagyarázható amerikai nyilatkozatok mennyire befolyásolták Sztálint. Tény azonban, hogy amikor Kim Ir-szen Dél-Korea lerohanásának szükségességéről próbálta meggyőzni Sztálint, nemcsak katonai erőfölényét és a gyors győzelembe vetett hitét hozta fel érvként, hanem azt bizonygatta, hogy Dél-Korea gyors elfoglalása legfeljebb diplomáciai tiltakozást vált ki az amerikaiakból, akik marginális kérdésnek tartják a Koreai-félsziget belső helyzetének megváltoztatását. A fent idézett szerző a kérdésnek pontosan erre a lokális, koreai aspektusára irányítja rá a figyelmet és a nyilvánosságra hozott szovjet levéltári forrásokkal mutatja be, hogy Kim Ir-szen ügyes taktikázással miként tudta rászedni a két kommunista vezetőt, Sztálint és Mao Ce-tungot hatalmi tervei támogatására.¹¹ Korea példája tehát rávilágít a nagyhatalmi politizálásnak arra a jellegzetességére, hogy időnként a perifériák könnyen manipulálhatják a központokat.

A koreai háború a politikusok szándéka ellenére vízválasztónak bizonyult nemcsak a koreai nemzet történetében, hanem a világpolitikában is. A helyi szereplők által kiprovokált lokális összecsapás olyan nagyhatalmi konfliktussá szélesedett, amelyet a gyorsan pergő háborús események sodrában igen nehezen lehetett keretek között tartani, és amely egy bizonyos ponton még az atomháború rémét is felidézte. MacArthur tábornok elhíresült mondása, miszerint „Végzetes belépni bármely háborúba anélkül, hogy győzni akarnánk”, jól érzékelteti a háború első szakaszában kialakult ellentmondásos helyzetet. Kissinger ezt globális politikai összefüggésben a „feltartóztatás dilemmájának” nevezte el.¹² A szovjetek számára váratlanul gyors és határozott amerikai reagálás a meglepetésszerű észak-koreai agresszióra tulajdonképpen logikusan következett az amerikai globális stratégia alaptéziséből, a kommunizmus terjedésének megakadályozásából. De mivel a feltartóztatás doktrínáját alapvetően az európai helyzet motiválta, ekkor még nem gondoltak arra, hogy a kommunizmus máshol is konkrét fenyegetést jelenthet. Koreát illetően a kommunista veszély csak elvi síkon jelentkezett az amerikaiaknál, mivel lebecsülték az ország geopolitikai jelentőségét. Ez a tény végül Kína váratlan masszív hadba lépése után tudatosult.

A háború során tanúsított következetlen amerikai magatartás abból eredt, hogy a feltartóztatási stratégia csak általános, globális összecsapással számolt, és a korlátozott helyi háborúnak nem volt kidolgozott doktrínája. A Truman-kormányzat pedig attól tartott, hogy a teljes győzelemre való törekvés Koreában az általános háborút kockáztatta volna a Szovjetunióval. Jellemző ebből a szempontból Truman visszaemlékezése: „A koreai válsággal kapcsolatos minden döntésemnek egyetlen mozgatórugója volt: megakadályozni a harmadik világháborút… Ez azt jelentette, hogy nem tehettünk semmi olyat, ami a szovjeteknek ürügyül szolgálhatott volna, hogy a szabad világot belesodorják egy totális háborúba.”¹³ Ennek fényében érthető, hogy a kínai ellentámadás megállítása után egy középutas, „se nem győzni, se nem veszíteni” taktikára tértek át, ami utat nyitott a tűzszüneti tárgyalásoknak.

Az 1953-as tűzszüneti megállapodás nem hozott ugyan megoldást a konfliktusra, de ez a „korlátozott kísérlet” figyelmeztette a szembenálló feleket , hogy egy globális háború milyen pusztító lehet, és a „koreai lecke” beivódott minden érintett nagyhatalom tudatába a hidegháború következő három és fél évtizede során.¹⁴

A nagyhatalmi szereplők ugyan levonták az őket érintő megfelelő tapasztalatokat, de ennek az értelmetlen háborúnak a legnagyobb vesztese a koreai nemzet lett. Az elszenvedett iszonyatos anyagi és emberi veszteségek mellett – és annak eredményeként is – véglegesítette az ország megosztottságát, rendkívüli módon elmélyítve a két ország ideológiai- politikai szembenállását és az identitásbeli különbségeket. Másrészről a külső hatalmak aktív részvétele és döntő szerepe a háborúban hosszú időre megalapozta koreai befolyásukat, a háború lezáratlansága pedig, mint formálisan hadban álló feleknek komoly beleszólást biztosít nekik Korea jövőbeni sorsának alakításában.