Amikor 2002 decemberében, az azóta már legendássá vált koppenhágai csúcsértekezleten az ötödik bővítési kör első felével, tíz állammal (Románia és Bulgária több mint kétéves fáziskéséssel követte a bolyt) a csatlakozási tárgyalások befejeződtek, nagy elvárások, de nagy bizonytalanságok is megfogalmazódtak a történelminek nevezett bővüléssel, Európa tulajdonképpeni újraegyesülésével kapcsolatban. Érdemes felidézni, hogy az EU belépés előtti 15 tagállamában a bővítés iránti lelkesedés 2002-ig viszonylag magas volt, de attól kezdve esésbe fordult, ami a további mérések szerint 2008 őszére oda jutott, hogy csaknem annyian vélték rossznak a bővítést, mint ahányan hasznosnak (44%) ítélték azt. A régi tagállamok lakosságának 40%-a a bővítéssel kapcsolatban egyértelműen úgy gondolta, hogy ez a történelmi lépés kifejezetten gyengítette az Uniót.

Már a csatlakozási tárgyalások alatt számos elemzés vizsgálta, hogy vajon Európa mindkét felének hasznot hoz-e összességében a csatlakozás. A csatlakozó országok lakossága egyértelmű választ adott a népszavazásokon, hiszen nagy többséggel szavazott igennel. Magyarországon a szavazó korú lakosság szűk fele nyilvánított véleményt, több mint 80%-uk igennel szavazott. Az akkori tagállamok parlamentjei is jóváhagyták, nagyobb komplikációk nélkül, a bővítést, igaz, ezekben az országokban szerencsére nem került sor közvetlen népszavazásra, mely az Európa-ellenesség, az integráció mélyülésével való szembenállás miatt lehetővé tette volna a bővítés megtorpedózását. (Érdemes arra is emlékezni, hogy a csatlakozás előtti időszakban Chirac elnök felvetette egy francia népszavazás lehetőségét, sőt azóta megjelentek, elsősorban Franciaországban, olyan hangok, amelyek referendumhoz kötöttek volna bármilyen bővítést, ám ezek a felvetések eddig nem értek célt.)

A bővítés előtt néhány európai gondolkodó úgy vélte – mint például Baldwin, vagy néhány exminiszter Franciaországban –, hogy az új tagállamok először saját belső piacot alakítsanak ki, és csak egy hosszabb átmeneti időszak után lépjenek be az Európai Unióba. A CEFTA megalapításával a kereskedelem terén ezt megtette a térség, de ez nem engedte eltántorítani vezetőinket attól, hogy párhuzamosan közvetlenül is törekedjenek a teljes jogú uniós tagságra. Ezt igazolta vissza a társulási megállapodások mellett az is, hogy az EU már 1993 júniusában Koppenhágában kénytelen volt megfogalmazni a bővítés – és itt elsősorban a keleti irányú bővítés volt napirenden – előfeltételeit, 1994 tavaszán pedig a magyar és a lengyel kormány be is adta a csatlakozási kérelmet, melyet hamarosan a többi ország is követett.

Mégis, óriási volt a kíváncsiság, hogy a tagság az új tagállamoknak valóban fellendülést hoz-e? Az igazi kétség azonban az irányban merült fel, hogy azon tagállamok, amelyek már az Európai Unió tagjai, vajon valóban profitálnak- e a keleti irányú bővítésből, vagyis az egyesülés Európa mindkét felének pozitív szaldót hoz-e, win-win eredményt jelent-e majd. Magam, mint a csatlakozási felkészülés és tárgyalások egykori közeli szemtanúja, 2003-ban megvédett PhD-dolgozatomban is ezen utóbbi szempontot vettem górcső alá. Az akkor elérhető tudományos és szakértői elemzések alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a nyugati félnek is kedvező a bővítés, hiszen növeli világgazdasági súlyát, külpolitikai potenciálját, belső biztonságát a védőhatárok kiterjesztésével, de emellett még a különböző gravitációs modellek (melyek a kereskedelmi, szolgáltatási és befektetési pluszlehetőségeket mérik) alapján látható módon a közvetett gazdasági haszon is meghaladja a nettó bővítési költséget minden régi tagállam számára.

Öt esztendőn keresztül európai képviselőként is figyelemmel kísérhettem a csatlakozás első fázisát, és azt, hogy előzetes elképzeléseink vagy terveink hogyan valósultak meg.

A nemzetközi szakirodalomban és a közvéleményben is felmerültek félelmek, miszerint az új tagállamok a nagy belső piaci kihívások, valamint a jelentős fejlettségi és minőségi (antidemokratikus közelmúlt) különbségek miatt nem bírnak megfelelni annak a kihívásnak, mely a tagságból ered. Ez nem következett be. A tagjelölt országok már a belépés előtt kinyíltak, és nem csupán a külkereskedelemben váltak nyitottá – az agrártermékeknél maradt meg leginkább a védelem a tagságig –, de a közbeszerzésekben, szolgáltatói letelepedésekben, versenypolitikában is idejében liberalizáltak. (Ezt a hivatalból neoliberális elit mellett a konzervatívabb réteg azért fogadta el, mert tudták, hogy ez a tagság előfeltétele.) Ezért a tagság első évei nem jelentettek önmagában váratlan kihívást. Az új tagországok a csatlakozási szerződés rendelkezéseit végrehajtották, az átmeneti időszakok lejártát követően a közösségi jogot alkalmazni kezdték. Mi magyarok is végrehajtottuk azokat az intézkedéseket, amelyeket a szerződések kértek, így emeltük a jövedékiadó-szintet, ha kellett – sajnos költségvetési okokból időnként még ezen is túlléptünk, ami nem könnyítette a hazai uniós elfogadottságot –, kitiltottuk a zajos repülőgépeket, liberalizáltuk a közlekedéspolitikát, teljesíteni próbáljuk a szigorú környezetvédelmi normákat. Ez utóbbi kapcsán megjegyzem, hogy az új tagállamoknak nem volt nagy öröm a kyotói szerződés alapján belépni az EU kibocsátás kereskedelmi rendszerbe, mivel ezen a területen nem sikerült könnyen elfogadtatni nehéz örökségünket, és ezért be kellett zárni sok súlyosan szennyező üzemet a kilencvenes években. Az igazi feketeleves csak ennek a rendszernek a továbbfejlesztésekor következett be, a mostani ciklus vége felé, amikor újabb súlyos kompromisszumok elé kerültünk. Sajnálatos módon ezeknél a vitáknál már nem működött igazán az Unió nyugati felében a kommunista- tervgazdasági közelmúlt megértése. Fegyelmezett országok érkeztek az Unióba, amit jelez az is, hogy a belső piaci teljesítési táblázatokon (ezt 2002 óta vezetik, hogy lássák, mely tagállamok maradtak el több mint két évvel az irányelvek alkalmazásával) az új tagállamok a régiek teljesítményét érték le 2008-ra (Magyarországé az EU átlagánál jobb). A bizottság szabálysértési eljárásai terén is jóval kedvezőbb volt a belépés után több mint négy évvel a mutató, mint a régi tagállamok esetében. (Tudom, hogy néhány területen ez a magyar államigazgatás részéről szolgai teljesítést is jelentett, hiszen találkoztam olyan helyzettel, amikor a HCCP-irányelv magyar megfogalmazása sok kisvállalkozót juttatott nehéz helyzetbe, és nem biztos, hogy a német értelmezés és alkalmazás is ilyen szigorú.)

Néhány nagy szakpolitikai terület azonban már a csatlakozás konszolidációjában gondot okozott. Sokan remélték, hogy az első ciklusban létrejön a munkaerő szabad mozgása, és nem alkalmazzák majd ellenünk a régi tagállamok a maximum hétéves átmenetet. Ez csak részben sikerült, hiszen az ötödik év végére Németország és Ausztria még mindig fenntart korlátozásokat, megkülönböztetés nélkül az új tagállamok felé, a többiek ellenben már megszüntették, sőt az elsőként kaput nyitó britek és írek ebből jelentős gazdasági növekedést is generáltak. Nem vált valóra az a félelem, hogy jelentős vándorlási hullám lesz érzékelhető a nyugati munkaerőpiacon, hiszen csak Írországban érték el az új tagok polgárai az ötszázalékos küszöböt, a második helyen lévő briteknél csak a munkaerőpiac 1,2%-át foglaltuk el. Ráadásul ezen munkaerő sokszor a kvalifikációjához képest alacsonyabb presztízsű munkát is vállalt, mely sokat segített a fogadó országoknak.

A másik remélt eredmény az volt, hogy az EU felgyorsítja a közvetlen agrárkifizetések felzárkóztatását az új tagállamokban, tehát nem húzzák ki ezt 2013-ig. Ezt a reményt alá is támasztotta az a tény, hogy gyakran maradt az uniós agrárkasszában pénz pl. az exporttámogatások alacsonyabb volta miatt, melyet a magasabb világpiaci árak eredményeztek. Az uniós oldal azonban nem rövidített, a csatlakozási szerződés betűjéhez ragaszkodva csak 2013-ra adja meg a teljes összeget. Persze a megengedett 30%-os nemzeti támogatás kiegészítésekkel már 2010-től lehetővé válna hazai gazdáink teljes jogosultságának kifizetése, de ezt Magyarországon a kormányok költségvetési okokból vagy arra hivatkozva nem fizetik ki, így még néhány kemény év vár termelőinkre. (Az EU a tárgyalásokon túlzott jövedelemkiáramlásra és az inflációs veszélyre hivatkozott, amikor csak tízéves átmenettel fogadta el a közvetlen kifizetések terén az új tagállamok gazdáinak egyenjogúságát.)

Az átmenetek harmadik érzékeny kérdése a termőföld és a lakóingatlanok szabad vásárlása. Az ingatlanokra gyakorlatilag lejárt az átmeneti időszak. Magyarországon ma már nem hivatkozhatunk előzetes vizsgálatokra a túlzott külföldi vásárlások miatt, de a termőföld esetében még fenntarthatjuk a nemzeti szabályozást. Mivel a közelmúltban tartott vizsgálatok jelentős árkülönbözetet állapítottak meg az európai és az új tagországok között, ezért két évig biztosan nem várható ezen a téren liberalizáció, sőt a magyarok és a lengyelek esetében pótlólagos évekkel is lehet számolni, egészen 2014-ig. Nagy a felelősség a mindenkori magyar kormány vállán, hogy olyan termelési, értékesítési és főleg jövedelmi viszonyokat dolgozzon ki, mely piaci alapon közelíti a földárakat a nyugat-európai árszínvonalhoz.

A 2004-es bővítési hullám konszolidációjához tartozik az is, hogy az új tagok csatlakoztak a schengeni rendszerhez, négyen pedig az euróövezethez. Ez utóbbinál meg kell jegyezni, hogy láthatóan két országkategória létezik. A baltiak és Magyarország nem tudnak csatlakozni az euróövezethez, bár a szándék és a szükség egyértelmű. A lengyelek és a csehek esetében a képesség bármikor adott lenne a belépésre, de politikai okokból nem sietnek a tagsággal, hiszen jelentős politikai erők a szuverenitás feladásának tekintik a közös valutaövezetbe történő belépést; inkább az árfolyamszabadság adta lehetőségekkel kívánnak élni még egy ideig.