Országunk–hazánk–népünk–nemzetünk válságjeleit ismerjük, ha nem, hát nyissuk ki az újságokat, menjünk értelmiségi beszélgetésekre, és gyorsan képbe kerülünk. Közgazdászként a ránk tartozó kérdések megoldására nyújthatunk értelmes szakmai tanácsokat, de biztos recepteket nem. Pláne nem adhatunk mindenre megoldást jelentő biztos csodaszert, a bölcsek köve nem létezik.

A válság jeleinek vájt szemű felfedezése nem ad okot arra, hogy axiómaként definiáljuk a mai mainstreamnek mondott közgazdaságtudományi gondolkodás bukását, érvénytelenségét. Ugyanis ma egyáltalán nem a mainstream gondolkodásnak megfelelő gazdaságpolitikai eszközök alkalmazása zajlik, legfeljebb ezt mondják róluk.

Adócsökkentés-e vagy?

Az eszement munkavállalói-munkaadói szja- és járulékemelések versenyképesség- és tőkeellenesek, hisz ma Magyarországon szinte csak a multinacionális vállalatoknál és a közszférában dolgozók vannak tisztességesen bejelentve, 1 forint nettó bér 3 forintba kerül a törvényesen működő cégeknek. Nem véletlen, hogy a nagy nemzetközi beruházások elkerülik Magyarországot, vagy olyan transzparensnek éppen nem mondható módon érkeznek hozzánk, mint az egyszeri gumigyár.

Evával, kisvállalkozói járulékcsökkenéssel szürkítik tovább a gazdaságot, miközben pedagógusok, orvosok adójából támogatjuk a másfél millió minimálbéres gázárkiegészítését. Holott pont a fenti szférában emelkedett leginkább a járulékfizetés, történt meg a fehéredés első derengése.

Áfavariálással teszik kiszámíthatatlanná és tervezhetetlenné a közeljövőt, lehetetlenné téve a magyar gazdaság szereplőinek a hosszabb távú tervezést (egyben a kooperációra való hajlam térnyerését).

Öngondoskodás-e vagy?

Olyan alanyi jogon járó szociális rendszerünk van, amely a nyomor, a munkakerülés újratermelésére alkalmas, az egészség, a munkaszeretet, a szorgalom irányába orientálásra nem. Azoknak prédikálnak öngondoskodásról, akik fenntartják a fenntarthatatlant, miközben magukról, gyermekeikről és öregségükről is kénytelenek öngondoskodni, hisz velejéig torz viszonyítási rendszerünkben (bérstatisztika) ők semmilyen támogatásra, méltányosságra nem jogosultak. A magyar állam nem azért szembesül költségvetési problémákkal, mert hihetetlenül magas szintű közszolgáltatásokat biztosít, hanem azért, mert kiadásait nem hatékonyan allokálja.

Nagyon szeretnék öngondoskodni végre. Nem tehetem, mert öngondoskodom még egy csomó emberről anélkül, hogy számon kérhetném rajtuk, mire is fordítják gondoskodásomat.

Semmi probléma a „fizessen, aki a szolgáltatást igénybe veszi” elvvel sem. Csakhogy akinek jövedelme megegyezik azzal, amit az APEH lát, az nagyon sokat fizet mások helyett. A probléma továbbra is az, hogy túl kevés ember tart fenn mindenki által használt rendszereket. A közteherviselés megvalósítása az öngondoskodás és a szolgáltatásért az „igénybevevő fizet” elve megteremtésének egyetlen lehetősége. Mi szól az ellen, hogy a gazdaság kifehérítése meginduljon? „Felhasználói” oldalról nyilván a borzalmas adó- és járulékterhek mértéke indokolja az adócsalást, hisz a lebukás kockázata még mindig alacsony ahhoz a csábító előnyhöz képest, amit 1 forint helyett 3 forint hazavitele jelent. De a politikát, a szabályozói oldalt mekkora pofon kell hogy érje? A népszavazás üzenete talán éppen az, hogy politikai gondolkodástól szinte függetlenül a középosztály azt üzente, nem akarja, hogy többet vonjanak el tőle anélkül, hogy a társadalom további rétegei is beszállnának közös ügyeink fenntartásába.

Reform-e vagy?

Vajon csökönyös önfejű maradi népünk valóban a változások legnagyobb ellensége? Nem inkább a névleges reformok feküdték meg gyomrunkat? Odáig minden gondolkodó embernek látnia kellett, hogy a társadalombiztosítási hiányunk fenntarthatatlan. Az is elfogadható, hogy léteztek fölös kapacitások, melyek megszüntetése mellett szólhattak érvek. De az gyanús ám, amikor elsősorban az értékes budai hegyi ingatlanokon fekvő kórházakról (azok közül mindegyikről!) derül ki, hogy hopp, be kéne zárni őket, és másként hasznosítani. Az sem esik jól, mikor önhibámon kívül tisztességes adó- és járulékfizetőként azt mondják, hogy ingyen járok orvoshoz. Vajon egy érdemi reform is azonnal a társadalom ellenkezéséhez vezetett volna? Ha a nyugdíjjárulékokhoz hasonlóan az egészségügyi járulékaink is megosztásra kerülnének szolidaritási és egyéni részekre, akkor is fellázadna a középosztály? Aligha, hisz a szakmai viták során definiálható lenne a mindenkinek járó alapellátás, illetve a szolidaritási arány, az egyéni érdekeltség pedig újabb ponton tenné érdekeltté a munkavállalót abban, hogy bére kerüljön rendesen bejelentésre, hisz megbetegedése esetén extra forrásokat tudna mozgósítani gyógyulása érdekében. Vajon az egyéni egészségbiztosítási összegek kezelésére szerveződő magán-egészségbiztosítók ellen lenne-e ekkora ellenérzés? Ugye, hogy nem.

Ördög-e vagy?

A globalizáció biztosan az ördög aktuális reinkarnációja, vagy esetleg nem más, mint egy korszak egyszavas definíciója – olyasmi, mint mondjuk a barokk –, érdemes küzdeni ellene vagy hasznosabb alkalmazkodni hozzá? A történelemben az alkalmazkodni és változni képes népek és kultúrák bizonyulnak hosszú távon életképesnek.

Kiszipolyozó-e vagy?

A piac és annak szereplői azok, akik nem értik nemzetünk törekvéseit, és a kiszipolyozáson kívül más céljuk nincs is? Vagy a piac az, amelyik magas kamattal bünteti azt az országot, melynek kormánya felelőtlenül sokkal többet költ, mint amennyit beszed, majd a terheket a későbbi generációkra rakja? Ezért a piac a felelős vagy a hibás?

Ma a probléma az, hogy a meglevő (legfeljebb kevesek által ismert) keretek nincsenek kihasználva. Szakmai és piaci szempontból védhető programot érdemes adni. Ezt tudja értelmezni a világ. A spirituális alkotmányozást nem.